Prológus
Meril 2008.10.16. 15:12
Halványan pislogott a hólepte utcai lámpák viaszfénye. A sötét égből finoman szitált néhány hókristály a még kint tébláboló emberek kalapjára. Ilyentájt farkasordító hideg söpört végig a környéken, így Alchem városát sem hagyta ki. A kocsmákból, melyek hosszú éjjeleken át ontották magukból a pia és förtelem bűzét, holtrészeg emberek tántorogtak elő. A kocsmáros rosszalló pillantással nézett végig távozó vendégein. Mellette hamis zongoraszóra egy szakadt táncosnő lejtett, de már régen nem figyelt rá senki. Hajdan volt szépsége megkopott, pont úgy, mint vöröslő bársonyruhája. Az utca rejtekeiben az elázottak kisebb csoportokba verődve, kellő bátorságot nyerve, időnként össze-össze verekedtek, majd később egymásra borulva szunnyadtak borgőzösen, a kitartóan vastagodó havas réteg alatt, várva a reggelt, melynek első sugaraira talán sosem ébredtek többet.
A templom tornyában lakó harangok éppen éjfélt ütöttek egészen csendesen, miként tőlük telt, félve az emberek és szenvedés mocskos világától. Odabent az oltáron fehér rózsák száradtak, a feszületek tétován izzadták fájó könnyeiket a sötét lelkek titkolt bűneiért. A tisztelendő már régen mélyen durmolt hatalmas, tiszteletet parancsoló termetével, jólétet sugalló arcával.
Pihentek most a boltok is, bennük csak néha vijjogott fel egy-két egér szent ellenségéktől, a macskák éhségétől tartva. Mindenki aludt. A kutyák árván, vagy éppen házukban éhezve; a nevelőotthon komor hangulatú falai között élő boldogtalan gyermekek; a neves írók könyvei, tanai a kirakat rácsozott ablakai mögött. Hallgattak az elmúló időkről és eljövő változásokról, melyek az egész világ sorsát dönthetik majd el. Nem szólt senki, nem volt a világon semmi...
A város szélén álló hatalmas domb kastélya azonban - akarva-akaratlanul - sötét tikokat rejtegetve ébredt ekkor. Óriási kőtornyai borostyántól lepve az ég felé törtek, akárha elérhetnék Isten lábát. Az ablakok mögött kósza gyertyafény suhant meg nem állva. Fojtott sikolyok, egy gyermek sírása, rettegés hangja; ennyi hallatszott nyomában. Talán kardpengék suhogása, majd tompa puffanás, gyors léptek zaja, és az ódon nagykapu csörrenése, mikor valaki feltépte éppen évszázados láncait. A kastély dühös pillantással kísérte végig áruló gyermekeinek menekülését saját végzetük elől, habár tudta, ezzel még semminek sincs vége.
A hóba bíbor cseppek záporoztak, nyomokat hátrahagyva üldözőjének. Az utca néptelensége dermesztő, főleg, ha éppen félelemtől és haláltól menekülünk. De csoda csak akkor történik, mely életünket is megváltoztatja, ha nem várjuk; egy bérkocsi késésben száguldott át az utakon, poros, hófelhőt kavarva maga után. A lovak fáradtan, forró gőzt fújva, akár a Pokol Fejedelmének paripái, feketén vágtattak az éjszakába. Nem lévén más választása, a vérző alak utolsó erejét felülmúlva kapaszkodott fel rá, kezében lányaival, új életet vagy akár csak békés halált remélve. Üldözője magas, rémisztő alak volt, egyébként vonzó arcán friss sebhellyel, vértől vörös tekintettel. Áldozata nyomát vesztve kereste még hajnalig nem tudva, hogy a nő régen elhagyta már Alchem bűnös, gonosz titkoktól eltorzult városát.
A sebesült egész napfelkeltéig bírta a veszélyes utazást rémisztőbbnél rémisztőbb havas tájakon át, barátságtalan pillantásoktól reszketve. Végül teljesen kimerülve engedte el utolsó kapaszkodóját, remélve végre meghal vagy megmenekül, de gyermekei egy új, jobb helyre kerülhetnek. Valóban ez volt utolsó kívánsága.
|