Valah�nyszor egy kisgyermek azt mondja: "Nem hiszek a t�nd�rekben", egy kis t�nd�r valahol holtan esik �ssze.

A kicsi l�ny sz�llt a sz�llel. Im�dta a tavaszt, ilyenkor a term�szet �jj� �led, a madarak gy�ny�r�en trill�znak a f�kon, a vir�gok illatoznak �s az eg�sz vil�gba �let, b�ke k�lt�zik. Mindig �gy tartotta, hogy ilyenkor a legszebb �lni.

Az emberek �ltal nem h�borgatott ter�leten lakott, m�lyen az erd�ben, ahol minden vad�llatnak jutott mened�k a vihar vagy a vad�szok el�l. A t�nd�rke kedvenc sz�rakoz�sa volt, hogy hanyatt fek�dt a leveg�ben, hogy rep�tse el �t a sz�l messzire, mesesz�p t�jakra. Most is ezt j�tszotta. A sz�l felkapta t�r�keny kis test�t �s dob�lta, simogatta, j�tszott vele, megpr�b�lta a legszebb vir�g mell�, a legmelegebb napos foltra lerakni a z�ld ruh�s, barna haj� kis teremtm�nyt.

Egy kis p�ni poroszk�lt a r�ten, a sz�l fel� rep�tette a l�nyt �s lerakta a h�t�ra. � pedig kacagott, j��z�en, vid�man, �gy, ahogy kisgyermekek tudnak, szabadon, k�vetkezm�nyek n�lk�l. Nevet�se bet�lt�tte a kis r�tet, a madarak �neke vid�mabb� v�lt, nevettek �k is a kis t�nd�rrel.

Egyszer csak egy halk harangsz� �t�tte meg a l�ny f�l�t, l�gy �s finom, szinte az angyalok csengetty�j�hez hasonl�, alig hallhat�, szent hang. A boldog nevet�s elhalt a r�ten, a p�ni szomor�an hajtotta le a fej�t, a madarak panaszos dalba kezdtek. A gy�ny�r�, fiatal t�nd�rl�ny lassan, kecsesen hanyatlott le a hozz� k�pest er�s l�nak t�n� p�ni h�t�r�l. Arc�n meglepetts�g �s egy l�gy mosoly l�tszott, p�r pillanattal ezel�tti j�kedve utols� szikr�ja.

A fekete k�penyes f�rfi a mez� sz�l�n leeresztette a harangocsk�t tart� kez�t, szem�ben v�gtelen f�jdalom l�tszott. Odament a l�nyhoz, karjaiba vette a k�nny� testet �s az �g fel� emelte. A k�vetkez� pillanatban h�feh�r r�zsaszirmokat kapott fel tenyer�b�l a sz�l, �s vitte, vitte az utols� t�nd�rt, utols�, legszebb �tj�ra.