XXI.

Korunk, amit egy�bk�nt modernnek neveznek (fellengz�sen), most �ppen paradoxonja ellen k�zd.
Korunk, ez a modern kor pr�d, a v�gletekig finny�s: nem t�ri azokat, akik k�l�nb�znek: b�rsz�nben, hitben, szexu�lis be�ll�totts�gban, sz�rkes�gben �s exhibicionizmusban (L�m, megint ellentmond �nmag�nak: sem ez, sem az. Ki tud itt eligazodni?!).
(Korunk teh�t el�t�l, majd kik�z�s�t.)
Korunk, ez a modern kor agressz�v, a v�gletekig higgadt: t�r�k�pess�g�nk hat�rai id�vel elmos�dnak. A j��zl�s horizontj�n t�l is m�g b�ven van mit l�tni: a g�mb�n falat emel az �rz�ketlens�g, majd v�sznat h�z r�, �s mi rezzen�stelen arccal n�zz�k, amit el�nk vet�tenek m�sok, vagy mi magunk (a kor), legyen az b�rmilyen felh�bor�t�, visszatasz�t�, vagy embertelen.
(Korunk teh�t boncol, majd kik�p.)
Azt hittem, Wilde j�l �rezn� mag�t itt, elv�gre is sz�ls�s�ges ember h�r�ben �ll, de t�vedtem.
A kor el�t�ln�, kik�z�s�ten�, felboncoln�, majd darabjaira hullva kik�pn�.
(De akkor most vajon melyik korr�l is besz�lek?)

XXII.

Pr�b�ltam eltitkolni, mint a legt�bb ember, de a csontokon �t�t�tt, a h�somon �t�t�tt, a b�r�m�n �t�t�tt, ez m�r nem volt neh�z. Azt hittem, tal�n az utols�, tal�n a mindent k�r�lleng�, mat�ri�n�l er�sebb l�lek majd megtartja, lefogja, megfullasztja. R�forrasztja a csontomra, hogy a h�som �s a b�r�m eltakarja, hogy ne l�ss�k.
Rem�ltem, hogy lehets�ges, de csal�dnom kellett. Ny�lkak�nt, foszladozva, ny�lva-ragadva bukott a felsz�nre, akaratosan, el�zhetetlen�l.
Tudtuk, hogy kevesen akarj�k l�tni, de mindenkinek nem akartuk megmutatni. Wilde agg�dva ny�lt az arcomhoz, ujjaira tapadt a massza, �s cs�kot h�zott k�zte, �s k�ztem, �s mikor m�r azt hittem, le tudja szedni, a trutym� az utols� cseppj�ig visszaragadt r�m.
S�rtam, az elkesered�s nagyobb volt, felem�sztette b�szkes�gem utols� morzs�it, �s s�rtam, �s rem�ltem, hogy a s� a k�nnyeimb�l majd leoldja ezt, elt�nteti r�lam, hogy ink�bb be�ztatom magam s�s v�zzel, k�nnyel, ha kell, csak t�nj�n el, ne l�ss�k.
De a k�nnyek hozz�tapadtak, eggy�v�ltak vele, maszkk� �rlelt�k ezt a dolgot, f�lszil�rd maszkk�, amit b�rki k�nye-kedve szerint form�lt.
Wilde agg�dott. Fel-al� j�rk�lt a szob�ban, �jra �s �jra r�m pillantva, majd elkapva a tekintet�t. Nem tudtuk, mi lehet ez, ami a h�son, csonton, b�r�n �t is l�tszik, hogy �n sem vagyok el�g er�s elt�ntetni, �s � sem tud t�le megszabad�tani.
Azt�n Wilde d�bbenten meg�llt. Volt valami a kifejez�s�ben, ami sz�rny�lk�d�st, csal�dotts�got t�kr�z�tt. L�ttam rajta, hogy � felismerte, mi ez a massza, ami r��lt a szem�lyemre, �s l�ttam, hogy az ismertnek ez sz�m�ra egy elk�pzelhetetlen megnyilv�nul�sa.
N�m�n t�togott, azt�n v�g�l m�gis megk�rdezte: szerelmes vagyok?
Dermedten n�ztem r�, arcomhoz ny�ltam, �s mikor kimondtam a v�laszt: „igen” lefoszlott egy r�sze az anyagnak.
Elmes�ltem neki mindent, �s mire v�geztem, azt a maszk elt�nt, az arcom ugyanolyan volt, mint r�gen. Nem t�kr�z�tt semmit, nem volt bennem semmi �t�t�, szenved�lyes, f�jdalmas vagy hatalmas. M�r nem volt bennem szerelem sem.
Elmondtam Wilde-nak az aggodalmam, hogy elt�nt, hogy mi lett vele, mi lelte?
Wilde mell�m �lt, �s a lehet� legtapintatosabban k�z�lte: csak pl�t�i volt.
A titkok sz�ved�k�be szerettem bele, k�pzelt j�s�gba, �s ez a d�delgetett �rz�s, mikor k�ts�gg� fajult, lett bel�le ez, �s nem baj, feloldoztattam szavaim �ltal. Nem kell szenvednem t�le.
M�gis siv�rnak �reztem magam.
Wilde b�lintott. Tisztelt�k a szerelmet, de am�g � k�zelebbi kapcsolatot �polt vele, �n megfigyel�je voltam, �s sohasem sz�sz�l�ja, nem voltam a szerelemnek senkije, �s �gy t�nt, minden neheztel�sem ellen�re, ez �gy van j�l.

XXIII.

(N�pmese)

Wilde megl�togatta a bar�tait, �s m�g azokat is, akik nem kedvelt�k �t. K�zt�k volt Walt Whitman, a szomsz�dban lak� fest�, az egyetemi tan�rai, a Curie-h�zasp�r, Newton, Da Vinci, Martin Luther King �s m�g sokan m�sok.
Elid�z�tt mindenkin�l: vend�g�l l�tt�k, vagy sem, �r�ltek-e neki: nem sz�m�tott. Vitt mindenkihez egy kis �ned�nyt, �s k�rt valami csek�lys�get. V�g�l azt�n a versek, a k�pletek, a szavak �s a gondolatok tucatjai el�rt�k a kritikus t�meget, t�lfutottak az ed�ny fal�n. Az �n aranny� v�lt, mert az utols�, akit Wilde megl�togatott, egy alkimista volt.
Wilde megd�bbent, �s m�r �ppen megsz�lalt volna, amikor az alkimista �ld�z�be vette.
Wilde elt�nt, mert nem volt ott dolga, de nekem sz�ks�gem volt r� �s, mert ha m�r az �n aranny� lett a kez�ben, meg sem lep�d�nk azon, hogy csak �gy k�dd� v�lt.
Wilde sejtette ugyan (s�t, tudta), hogy a b�lcsek k�v�nek megk�zel�t�leg v�d�rform�j� megval�sul�s�t tartja a kez�ben, m�gis ink�bb a Boldog Herceget �lt�ztette fel bel�le. Furcs�lltam a szobor arany b�r�t, rubin szemeit �s smaragdk�ves kardj�t.
Wilde a mindentud�st kereste, de csak az �r�k �letet tudta megszerezni. (�s ott van a v�rosban a Herceg, akit nem nagylelk�s�ge miatt alkotott meg, csak dacb�l, �s mert �n, mint a kritikus t�meg, ezt v�rtam el t�le.)

XXIV.

Furcsa volt a mag�nynak az a j�l ismert aspektusa, ami nem a m�sokt�l val� elhanyagolts�got jelentette, sokkal ink�bb egy elhideg�l�st az elm�t�l, ami elszak�thatatlanul egy testhez tartozott.
Egy testhez, amit n�vvel neveztek mindannyian, akik l�t�sb�l ismertek. Ebb�l a testb�l pr�b�lta az �nmag�ny ki�zni azt a szellemet, amit akik val�ban ismertek, ugyan�gy h�vtak, ahogyan a t�bbiek a testet.
�n voltam a test.
�n voltam a l�lek.
�n voltam az is, aki ezt a kett�t szokatlan alk�mi�val t�ptem volna kett�, �s k�s�rletez� m�t�ttel m�sokat raktam volna hely�kre.
A test m�r-m�r elt�volodott a vit�t�l, b�rmi t�rt�nt volna is, arra lett volna, aki r�ismer, �s ugyan�gy nevezi, ahogyan r�gen, az �n nevemen.
A szellem k�zd�tt m�r csak �nmag�val, �ngondolatainak vetett volna �nkez�vel v�get, hogy �nz� m�don kigazolja az �r� nem jellemz�t, a neki nem kell�t. �nmarcangol�sa eredm�nytelen volt, ezt minden j�zan ember tudta volna, mert a kigyoml�land� gondolatok szint�n amiatt a m�r-m�r klasszicista vizsg�l�d�s miatt v�ltak elviselhetetlenn�, �s csak ez a szelekt�l�rendszer akarta elt�ntetni ezeket a hib�s nyomokat.
Az �nazonoss�g, mint olyan, ilyenkor lehetetlennek tetszett, �s val�ban �nmagam �ltal voltam fak�pn�l hagyva. Ez volt a legeslegvisszatasz�t�bb h�tlens�g, amit valaha tapasztaltam. Rosszabb volt egy ismeretlen ember visszautas�t�s�n�l, rosszabb volt a fell�ngolt szerelem elveszt�s�n�l, rosszabb volt, mintha bar�t hagyott volna cserben, de rosszabb volt m�g ann�l is, mint mikor a sz�l� tagadja meg gyermek�t.
Gy�l�letre adott volna okot, �s adott is m�r, ez az elhideg�l�s, de most m�gsem tehettem, nem s�llyedhettem od�ig, hogy �jb�l laborig hajtsam ezt az �rz�st, �s kives�zgetve, m�ricsk�lve, vizsg�lgatva mer�ljek el benne, �s hulljak sz�t �ltala. Nem tehettem, mert Wilde sosem bocs�tott volna meg nekem �s, mert a fejl�d�sembe vetett hit�nk meging�sa mindkett�nket f�ldh�z v�gott volna. � visszat�rt volna hideg s�rj�ba, propagand�j�t f�lbehagytuk volna, �s tal�n �n is vele t�vozom akkor.
De a test maradt volna, hogy l�ss�k, hogy m�g a nevemen nevezzenek, akik k�pesek r�m ismerni.

XXV.

Wilde beteg volt, �n �poltam. D�h�s volt r�m Constance, Bosie �s Ross is, �n m�gis hajthatatlan voltam.
Megszakadt a sz�vem hanyatl�s�t l�tva, �s m�rges voltam a ronccs� v�lt emberre, aki az �gyon fek�dt, mert a f�nye kihunyni l�tszott.
Constance azt mondta, hagyjam, ne hajtsam ig�ba a fejem, meggy�gyul, hogy valahol b�n�s mindaz, aki most egy�tt �rez vele. K�ts�gbeesett szeretet �s a v�gy k�zd�tt benne, hogy megfeleljen a t�rsadalomnak.
Bosie hallgatott, nem mondott semmit, s�rtett szerelemmel fordult Wilde fel�, �s nem sz�lalt meg. Itt �s most nem a szerelem volt az, amely mag�t megnevezni f�lt. A v�d. Egy�tt �reztem vele, k�z�s volt benn�nk ez az �rz�s Wilde ir�nt.
Nem a szerelem.
A harag.
Ross n�ha odaj�tt hozz�m, �s ha besz�lgett�nk, �reztem az odaad�s�t Wilde ir�nt. � kedvelt engem, mert �gy voltam Wilde mellett, hogy t�le nem akartam elszak�tani. Ross odaad� szeretete �tragadt r�m, Wilde hamar felgy�gyult.
Wilde lefogyott, fiatalabbnak t�nt, ahogyan az �n kezemen megjelentek a r�ncok, �gy elt�ntek az �v�r�l.
Tudtuk mindketten, hogy rossz �ton j�rok, de egyik�nk sem akart r�la elt�r�teni. Wilde az�rt, mert szerinte m�g nem �reztem eleget a f�jdalmat, hogy l�ssam a sz�ps�g�t. �n az�rt, mert tudtam, hogy m�g nem zsigereltem ki el�gg� az �letet ahhoz, hogy eleget tudjak.
Constance, Bosie, Ross �s Wilde, mint emberek, �s archet�pusok vigy�zt�k l�pteim, hogy utam sor�n kell�en kem�nyre tapossam mind a h�t pokol talaj�t.