Rímtelen Wilde-ciklus
Sandman 2009.01.11. 17:56
XXXI.
Pontosan hat. Hat óra, időben, de ha akarom, templomtoronyban is lehet.
Pontosan hat, és akkor miről híres Kecskemét?
Nem érdekel a Cifra Palota, egyáltalán. Kecskemét a harangjátékáról híres.
Tehát pontosan hat, és felhangzik a „Kecskemét is kiállítja”, a sötét utcákba is behallatszik, a romkert mellett is, behallatszik a Tejbárba az utca sarkán, behallatszik a hotelbe, és hallatszik, ahogy végigmegyünk a főtéren, én és Wilde, és alig leplezett örömmel és csodálattal vizslatjuk a kivilágított várost, az égősorokat, beszívjuk a hideg levegőt, és várjuk a karácsonyt.
Megszűnik pontosan hat lenni, tehát pár perccel múlik (hat), amikor az előző dallamsort Beethoven 6(+3). szimfóniája követi. (Így vág ide, az Örömóda nem néz ki jól ebben a szövegben. Szentimentális. Cöh.)
Egyszerre sóhajtunk, én, és Wilde. Olyan a város, mint egy gigantikus, zenélő üveggömb, amit ha felrázunk, felszáll a porhó, gomolyog az épületek közt, de reggelre eltűnik, reggelre egyenletes takaróval fedi be Kecskemétet.
A porhó a gömbben, mint a bűn és a ledérség, az indulat és a szabadság az emberek között. (Csak, hogy ne legyek olyan indirekt.)
Wilde gyűlöli a reggeleket. Sosem kel délnél korábban.
XXXII.
Wilde és én részt vettünk egy árverésen.
Elvitték előlünk a legszebb ruhákat, a legértékesebb képeket, az összes vágyott tárgyat, és amikor már azt hittük, nem jöhet semmi, ami érdekelne minket, feltartottak egy gyönyörű ezüstszelencét, a legfinomabban megmunkáltat, amit valaha láttunk. Oldalát féldrágakövek díszítették, és a legkülönbözőbb mitológiai jelenetek, a tetején pedig a Nap, és minden sugara aranyból való volt, az alkonyt mögé rubinokból, kristályokból festették.
Könyörögtem Wilde-nak, hogy alkudjunk rá, meggyőztem, hogy nekünk kell az a doboz.
Wilde körülnézett, már senkinek nem volt rá elég pénze. Mi összesúgtunk, összedobtuk, amink csak volt, és „először… másodszor… senkit többet? Harmadszor… Elkelt!”
Wilde kitöltötte a papírokat, otthagyta a fél vagyont, ami nálunk volt, és örömünkben még egy-két jóval értékesebb dolgot is rádobtunk a pénzhalomra.
Azután nekem adta a szelencét, ámulva forgattam ujjaim között, lenyűgözve simítottam végig a mestermunkán.
Kinyitottam, kíváncsiságból. Wilde kínjában felkacagott.
”Hermésztől Pandórának.” – állt a fedél belsején. Pandórának? Dühösen összecsaptam a szelencét, de tudtuk, hogy már későn.
- Ilyen nincs – szomorkodtam, ujjaim közt forgatva azt az átokverte dobozt.
Wilde átkarolta a vállam, őrültéhez hasonló nevetgélése és „how absurd!” kiáltásai tökéletesen illettek lógó orromhoz.
Wilde tudomást sem véve az összes ránk szabadított balszerencséről Pandórának gúnyolt, majd mikor látta, mennyire el vagyok keseredve, elmesélte Pandóra szelencéjének teljes történetét.
Azt mondta, nyissam ki újra, ha már nem lesz bennünk egy cseppnyi bizakodás sem.
Megráztam a dobozt, és hallottam, hogy valahol az alján elkeseredetten csörömpöl két léleknyi remény.
XXXIII.
(Magánmitológia)
Zaciba adtam Wilde-ot.
Úgy történt, hogy elmondtam, van egy Wilde-om, és ha adnak érte valamennyit, erre jövünk, és vigyék majd be, nekem nincsen szívem hozzá. Átöleltem, ő meg csodálkozott, arcon csókoltam, lefogták, és bedobták a többi haszontalan érték közé.
Személyéért és ruháiért összesen harminc ezüstöt kaptam.
Harminc ezüstömmel elindultam a világvégére. Utamon találkoztam hetvenhét kóbor királyfival, és segítettünk rajtuk. Én, a nyúl, a róka és a kígyó.
Kilencvenkét nap múlva már csak egyetlen ezüstöm volt, és elértem a világ peremére. Lenéztem, és alattam a legnagyobb semmi terült el, amit valaha láttam. Illetve, leginkább egy gomolygó márványgömbhöz hasonlított, de nem volt olyan érdekes, mint négy elefánt és egy óriásteknős.
Borzalmasan magányosnak, üresnek és céltalannak éreztem magam, tehát visszafordultam, ástam egy helyes gödröt, és beledobtam az utolsó ezüstömet. A róka és a macska azt mondták, fa lesz belőle, pénzfa, de ez engem nem érdekelt. A lényeg, hogy fa legyen. Kilencvenhét nap alatt legalább ezerszer megbántam, amit Wilde-dal tettem, de már túl messze voltam, hogy visszamenjek érte. Féltem, nem bocsátaná meg, hogy eladtam harminc ezüstért. Talán, ha két tevét kértem volna érte, abban látott volna fantáziát, de ennek a helyzetnek már csak a stílszerűtlensége is bánthatta.
A kilencvenhetedik napon feltűnt, hogy valamivel távolabb egy másik áruló tengeti mindennapjait. Vele töltöttem azt a kis időt, amíg kinőtt a fám.
Júdás mesélt nekem, Jézusról és az apostolokról. Különös férfi volt, nem tűnt gonosznak, inkább tehetetlennek. Néha már úgy nézett ki a dolog, mintha nem tudná, mit mondjon nekem, bizonytalan volt. Megvárta, míg a fám elég nagy lett, addig alabárdjával aprított nekünk tűzifát, én pedig megkértem a kígyót, hozzon nekünk ennivalót.
Én azzal biztattam magam, hogy Wilde mindig is szerette a csecsebecséket, biztos jól érzi magát a régiségek közt. Júdás panaszosan sóhajtott minden reményemre.
Így telt el három este.
Vándorutam századik napján a fa már elég erős volt, hogy megtartson, dollárt és fontot hajtott.
Júdással felnéztünk a zöldhasúakba borult fára.
- Nekem is ezt kéne tennem – mondta Júdás, ügyet sem vetve a bankókra.
Bólintottam, és bűntudatosan neki nyújtottam a kötelem másik végét.
Már-már ott tartottunk, hogy bizony most végünk, és felakasztjuk magunkat, mikor megjelent Wilde, cigarettával, megjegyezte, hogy szörnyű cserkész lehetek, ha egy csomót sem tudok rendesen megkötni, és készségesen előkészítette nekem a hurkot.
A nyakába borultam, ezerszer kértem tőle bocsánatot, mire ő csak azt mondta, köszöni, hogy végre értékelem.
Júdás eközben leásta alabárdját, ráállt, és nyakába vetette a kötelet.
Jézus, persze, ezt a kínos pillanatot választotta, hogy megjelenjen, feltámadása alkalmából. Ő nem dorgálta Júdást, és nem segített neki eltenni magát láb alól.
Nem emlékszem Jézusra. Arra sem, hogy mit csinált azután, hogy megjelent. Hinnem kellett volna benne? Nem tudom.
Wilde emlékezett rá, és elmondta mindenkinek. Senki sem hitt neki, ahogyan azt sem hitték el, hogy találkozott Jézussal. Nem hitték neki azt sem soha, hogy a töviskoszorú rózsát hajthat, a pásztorbot pedig liliomot.
Wilde-nak sosem hittek, ezért Wilde sem akarta, hogy hiteles legyen. Jézus és Júdás szeme láttára leszüretelte a fámat, és kijelentette, hogy most pedig meglátogatunk egy ópiumbarlangot, ennek a nagy árulásnak az alkalmából.
Wilde-ot nem zavarta, hogy júdásává lettem.
Azt mondta, hitte, hogy visszamegyek, és kiváltom őt.
Lám, nem volt igaza? Hiszen pénzfát ültettem, hogy legyen miből kifizetnem.
Wilde sosem hagyta, hogy elmondjam az igazságot.
(Azt sem tudja senki pontosan, mi történt ezután Júdással.)
XXXIV.
Wilde-dal úgy döntöttünk, abszurdnapot tartunk.
Először is másodfokú egyenletrendszereket oldottunk meg. (Wilde is, én is szörnyen gyengék vagyunk matematikából.)
Azután elmentünk a McDonald’s-ba enni, amit mindketten utáltunk, most mégis a lehető legnagyobb lelkesedéssel, és a legkevesebb utánagondolással fogyasztottuk az intergalaktikus szennynek hamburgerformájúvá érlelt változatát. (Nem a szennylétével volt bajunk, ennyire nem vagyunk finnyásak. Én, a született kecskeméti és Wilde, a readingi fegyházból? Dehogy…)
Wilde adakozott a krisnásoknak, én pedig türelmesen végighallgattam a „nagyon lelkes diák” beszédét a hitükről, és nagyon lelkesen előadtam a saját verziómat is.
Wilde hagyta, hogy belekössön pár homofób sportoló, majd elénekelte mindennemű akcentus nélkül, hogy: „Freiheit schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium […] Alle Menschen werden Brüder, Wo dein sanfter Flügel weilt.”*
- Te tudsz németül? – olyannyira megdöbbentem a helyzet abszurditásán, hogy mindenki előtt letegeztem Wilde-ot.
XXXV.
Sok testvérem volt.
Sok, és különböző, és sosem tettek megjegyzést rám. Szerettek annak dacára, hogy nem voltunk egy vérből valók.
A mai napig sok testvérem van, de földrajzilag távolabb.
Érzelmileg sosem.
Minden bajok közt összetartottunk, összetartunk.
Mikor a testvéreim mellettem voltak, nem volt szükségem Wilde-ra.
*"Lángolj fel a lelkünkben, szép égi szikra, szent szabadság! [...] Testvér lészen minden ember merre lengnek szárnyaid."
Tudom, hogy eredetileg Freude van a szövegben, és nem Freiheit, de lehetett volna így is, ahogy nekem szimpatikusabb.
|