Nem volt más választásom, beletörődtem. Még, akkor, Edward-dal, haza mentünk, és bepakoltuk a cuccaimat.
- És mi lesz apámmal?- kérdeztem, még egy kifogással. Az utóbbi 1 óra nem is telt, el mással, mint hogy felhoztam az ellenérveket.
- Addigra, mire megjön, már minden elrendeződök. Legalább is remélem. - tette hozzá halkan, és tovább pakoltunk.
Úgy láttam, nagyon élvezi, hogy segít a pakolásban, így is kutathat a cuccaim között. Ellentétbe velem.
Én ezt most kifejezetten, nem élveztem. Persze, örültem neki, hisz így mindig Edward mellett lehetek. Imádok vele lenni. Annyira jó, és annyira szeretem!
Még szerencse, hogy nem végleg költözöm, oda, különben, most aztán pakolhatnék mindent.
A legtöbb holmimat beleraktam a táskámba. Azt hiszem, hogy minden meg van. Körül néztem, hátha meglátok még valamit, ami hiányzik.
Edward megjelent mögöttem, egy kis csomaggal a kezében.
- Ezt itt ne hagyd. Még szükséged lesz rá!- vigyorogta el magát. Átvettem tőle, és csak akkor eszméltem fel, hogy ez a pizsamám, és a fürdőszobai felszerelésem. Miután megnéztem, hogy minden benne van, ránéztem az előttem álló görög istenre.
- Köszönöm. - pusziltam meg arcát. - Mi lenne velem, nélküled. - jelentettem ki, és azt is a táskába raktam. Majd újra körülnéztem. – Azt hiszem, ennyi!
- Mindent elraktál!- erősítette meg Edward, mire elmosolyodtam.
- Rendben!
Lementünk a földszintre, és még egyszer átvizsgáltam a házat. Ki tudja mennyi, időre megyek!?
- Mehetünk?- kérdezte, és kinyitotta az ajtót.
- Persze!- válaszoltam, és sietősen kilépkedtem. Nehezen vallottam be magamnak, de akármennyi időre is megyek el, akkor is hiányozni fog ez ház!
Mikor már az utat, szeltük, csak akkor tudatosult bennem, hogy nem sokára meg jön Livjon.
Izgulni kezdtem, és valószínűleg, a térdeimen levő kezeim remegéséből, könnyen le tudta szűrni ezt Edward is.
- Semmi baj, nem lesz.
- Csak meg tudom, az igazat.
- És az annyira rossz?- kérdezte, és egy pillanatra az arcomat fürkészte.
- Nem, de. Olyan más lesz minden. Ezután. Nem?
- Ha megtudjuk, miért vagy olyan amilyen?
- Igen. - egyszerűen válaszoltam neki.
- Bizonyára. Nem tudom, hogy lehetsz vámpír. - hangjából kivettem, hogy neheztel.
- Ne hibáztasd magad.
- Akkor is én vagyok mindennek az oka. - folytatta volna, ha én nem szólok közbe.
- Nézd Edward. Valószínűleg nagyon sok minden, változott volna, ha akkor, nem kezdesz el velem beszélgetni a biológia órán, és nem mentesz meg, hogy az a kocsi el ne üssön. Na meg, ha nem mondod el nekem az igazat. A gondolatolvasás dolog. - magyaráztam neki, mivel láttam, hogy nem igazán értette. – De nem jobb így? Ha akkor nem közeledsz felém, akkor valószínűleg nem tudnám az igazat rólad, és bár én nem nyugodtam volna meg akkor sem, hisz kiderítettem volna akkor is az igazat rólad. De nem nyugodtabb így? Akkor hányszor, rohantál volna ki a teremből, amíg ott vagy mellettem? És hányszor mentél volna el vadászni? Hm? De így ez jobb. Már kezdesz megszokni, közel engedtél magadhoz. Így még mindig jobb, hogy így ketten, egymásnak vagyunk, és szeretjük egymást, minthogy még talán a mai napig is, de ellenségként néznénk egymásra. Vagy neked, inkább a másik kéne? Dönts, én is tudok, szúrósan, és gyűlölködve nézni. Csak nem szokásom. - miután befejeztem hosszú monológom, az arcát kezdtem tanulmányozni.
- Igazad van. – lehelte kisebb szünet után.
- Nekem mindig. - jelentettem ki, mielőtt folytatta volna. Egy kis mosoly került szája szögletébe, de az hamar lehervadt.
- Jobb így. De akkor is… veszélynek tettelek ki.
- Ki nem teszi ki veszélynek a párját, nap, mint nap?
- Az emberek. És te is az, voltál, amíg nem találkoztál velem.
- Így működik ez Edward. A sors ellen nem tudsz fellázadni, bármennyire is szeretnél. El kell fogadni!
- De ha a sors, néha kegyetlen, még azokkal is, akik nem érdemlik meg?
- Muszáj néha, gonosznak lenni. Nem boríthatja fel az egyensúlyt. Rengeteg jó dolog történik az emberekkel, és mindenki mással, de kénytelen rossz dolgokat is cselekedni.
- Mióta lettél te ilyen, sorsban hisz ő?
- Mindig az, voltam.
- A jó nem élhet a rossz nélkül.
Egy ideig nem szóltam, hanem kifele bámultam. Majd elnevettem magam.
- Mi az? Min nevetsz?- kérdezte azonnal mire felé fordultam.
- Tudod, ha már úgy is, itt tartunk, a sorsnál, meg az ilyenféle dolgoknál, akkor mondok valamit. Ránk igaz, az a mondás, hogy úgy szeretlek, majd megeszlek!- nevettem fel, de a végét szinte már elharaptam. Nem tudtam abbahagyni. Olyan mulatságos volt!
Főleg Edward reakciója miatt.
Úgy nézett rám, mintha bolond lennék, majd egy kis vigyorgást ő is megengedett.
Lassacskán megálltunk a házuk előtt. De még akkor is kuncogtam.
A csomagtartóból kivette bőröndömet, majd oda jött hozzám.
Azt hittem, mint minden egyes alkalomkor, megfogja derekamat, és vezetni kezd, de aztán meghúzta a hajamat. És nagy mosoly terült szét arcán.
Felvisítottam, majd megütöttem vállát. Persze, tudtam, hogy ez számára, semmi fájdalmat nem jelent, de akkor is!
A házba beérve, mint egy kisgyerek előre szaladtam.
Egyből a konyhába mentem, általában ott szokott lenni Esme. És ez most is úgy volt!
Egy gyors puszit nyomtam arcára, és felültem a pultra.
- Jó, hogy megjöttetek Bella. Carlisle, ki ment az érkező elé.
- Rendben!
- Tehát nem sokára megérkeznek. Addig is készítsek neked valamit?
- Nem!- tiltakoztam hevesen. - Nem kell Esme! Így is mindig, csinálsz nekem valami finomat.
- Rendben. - mosolygott angyalian.
- Vigyázz még Esme fel hizlal! - ugrott be közénk Alice.
- A szádra kisasszony nagyon vigyázz!- fenyegette meg szegény kis tündért, mire haptákba vágta magát.
- Igenis!- mondta hideg arccal, majd nem bírta tovább, és elnevette magát. Vele nevettem én is.
Mondjuk, ezt meg lehet szokni.
- Gyere Bella!- hallottam a drága, és számomra gyönyörű dallamos hangot, mire gyorsan, és persze azért, még mindig óvatosan leugrottan a pultról.
Gyorsan Edward elé szaladtam, aki már a lépcső alján várt. Nem törődve vele, hogy a csomagom ott van kezében, a nyakába vetettem magam. Szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Hallottam, ahogy a bőröndöm hangos csattanással a földre kerül, és Edward karjai körém fonódnak.
- Szeretlek!- suttogom fülébe.
- Én is!- lehelte ugyanúgy csak ő szenvedélyesebben.
Nem is tudom, meddig állhattunk így, mikor torok köszörülésre kaptuk fel fejünket. Mondjuk, azt nem gondoltam volna, hogy Edward sem érzékelte előre Emmett közeledését. Vagy ennyire nem figyel a külvilágra, mikor velem van? Nem kizárt.
Kacarászva kibomlottam az ölelésből, bár nem szívesen.
- Légy szíves, attól még, hogy itt fogsz lakni, a perverz mozdulatokat, hagyjátok meg a hálószobába. - jelentette ki, de én is és Edward is csak összevonta szemöldökét.
- Mi van?- nyögte ki Edward miután felocsúdott döbbenetéből.
- Ezt nekem most már el kell viselnem?- kérdeztem kínos nevetésbe, mire Rose bukkant fel a lépcső tetején.
- Aligha Bella. Engem boldogít nap, mint nap. - futott le közénk. Elmosolyodtam. Örültem neki, hogy a szépséges Hale lány, már nem akar levegőnek nézni. Lassan elfogad.
Már megszólaltam volna, mikor közöttünk Alice, és Jasper, sétált fel, elég sietősen.
- Ti meg hova mentek?- kérdezte Rose.
- Hm. - már válaszolt volna Alice, de Edward megelőzte.
- Most akartok szeretkezni?- elég jelentőségteljesen nézett össze nagydarab fivérével.
- De miért?- faggattam őket.
- Már csak ma van peteérésem. - válaszolva vállat vonva.
- Alice kitalálta, hogy gyereket akar. Ti tényleg most akartok szeretkezni?- tudakolta tovább Emmett.
- Muszáj. Ha a pete bejutott a petevezetékbe…- már folytatta volna, ha Emmett, undorodva nem szól közbe.
- Jaj ne… takarodjatok!- nem is kellett több a szerelmes párnak, azonnal felviharoztak.
- Úgy tudtam, a vámpíroknak nem lehet gyerekük, vagy még is?- óvatosan néztem a testvérek irányába. Rosalie, szomorkásan megrázta fejét.
- Legalább valaki csinálhatja. - mondtam, de igazából azt hittem, hogy ezt csak gondolom. Az értetlenkedő szemeket látván, megszólaltam, kínos mosollyal. - Ezt hangosan ki is mondtam?
Edward már megszólalt volna mellettem, és szívből örültem neki, hogy hirtelen más keltette fel érdeklődését.
Nem akartam megint hallgatni, hogy mi miért nem szeretkezhetünk.
- Mindjárt itt lesznek!- mondta ki hangosan. - Addig üljünk le. – taszított a nappaliba.
Erősen megnyomta vállamat, így kénytelen voltam leülni a kanapéra.
A testvérek követtek minket, és ők is leültek. Rá pár pillanat múlva Esme, is betoppant.
- Oké, gyerekek, csak nyugalom!- izgatott mosollyal nézett ránk, de láttam rajta, hogy ő is ideges.
Kezeimet szorítottam, mire a mellettem ülő Edward, megfogta.
- Nem lesz semmi baj. - suttogta, majd az ajtó felé kapta tekintetét.
Beszélgetés hangja ütötte fel fülemet. Mikor beléptek a tágas helyiségbe, Carlisle-t egyből kiszúrtam, aki bíztatóan nézett szemeimbe, majd megfordult.
- Livjoy, remélem, emlékszel még Edward-ra, és a testvérekre.
- Hogy felejthetném el?- lépett elő, egy öregebb vámpír. Egyből kiszúrtam, hisz a csodálatos fehér bőrét, és a kék szemeit, egyből észre vettem. Akkora magas lehetett, mint Carlisle, barnás fekete haja, pici volt. Hosszú bőrkabátot viselt, majd szemét körül futatta, a szobán. Mosolygott, az ott ülőkön, de mikor rám esett pillantása, a kedves mosoly lefagyott arcáról.
- Te jó ég!- mormolta halkan, de mindenki, sőt még én is meghallottam.
- Livjoy, ő Bella. - állt fel helyéről Esme és bemutatott. Nem mondott semmit, csak komoly arccal nézegetett, majd sima, krétafehér homloka, összeráncolódott.
- Miért nem szóltál rögtön? Már hamarabb kellett volna engem tájékoztatni!- harag dúlt gyönyörű hangjába, majd elém vágtázott. Megfogta kezem és felrántott ülő pozíciómból.
Kicsit megijedtem, de aztán mérges lettem, mikor elkezdett körülöttem sétálgatni.
Néha elhümmögte magát. Zavart, hogy úgy vizslat, mintha egy kiállítási tárgy lennék.
Majd előttem megállt.
- Mikor születtél?
- 1987.
- Hány éves vagy?- kérdezte újból, mire én csak pillanatokkal később válaszolta, hitetlenkedve.
- Véletlenül sem derül ki az évszámból?
- Én vámpír vagyok Bella, nem matematikus!- válaszolta, kicsit sértődötten.
- Tizenhét.
- Remek!- mondta majd húzni kezdett. - Gyere velem, és te is Carlisle!
Carlisle, a dolgozószobájába vezetett minket, ahol aztán én leültem. És vártam!