Szinte tele hassal lépkedtem fel a lépcsőn. Egy csomó ételt elém rakott Edward, amint meg kellett ennem. Azt hiszem, hogy mindjárt kidurranok!
Még is rosszul létem ellenére, boldogan mentem vissza a szobába. Csak este mehetünk ki innen, mert Edward-éknak nem lenne túl szerencsés, ha bárki is meglátná őket. Szerencse, hogy az ebédlő nem volt napsütötte.
Nem a szobámba mentem be, hanem a többiekhez. Mindegyik unalmasan nézte a tv-t egyedül úgy láttam, hogy Esme az, aki tényleg jól érzi magát. Edward előre küldött, azt mondta, hogy majd nem sokára utánam jön.
Mosollyal léptem be a helyiségbe, és leültem melléjük.
- Tudom, valamilyen szinten szemét vagy Bella. – szólalt meg hirtelen Rosalie. – Te most nyugodtan kimehetnél, és járkálhatnál a szabadban, a friss levegőn, a napsütésben. Mi pedig, itt punnyadunk. Ez nem igazság.
- Már nem kell sokáig itt lennünk. Hívott Carlisle, azt mondta, hogy ma elindulhatunk. Szerencse, hogy a legtöbb cuccot, már elvitte a dzsippel. - nyugtatta Esme. – De Rose-nak igaza van Bella. Miért nem sétálsz egy kicsit? Biztos jót tenne. Már vagy 2 napja, csak abban a rossz autóban aludtál Edward-on. Csak tegnap tudtál aludni az ágyban. - érintett meg vállam.
- Már, hogyha csak arra használja. – morogta vigyorral a képén Emmett, mire én a szemeimet összehúztam.
- Ezzel most meg mire akarsz célozni?
- Semmire. - védekezően felemelte kezét.
- Történt valami?- érdeklődött Jasper, mire én vörös lettem.
- Hát, szerencse, hogy te nem voltál ott. - jelentette ki, mire én megütöttem vállát, hogy ne folytassa. – Na!- húzódott félre, majd nevetve folytatta. – Tegnap kerestem Edward-ot, tudod még a vadászat előtt, és…
Újra megütöttem vállát, de csak felnevetett megint. Ekkor lépett be Edward.
- Csinálj valamit. Hallgattasd el!- intéztem szavaimat hozzá.
- Miért?- kérdezte vállat vonva és ő is mosolygott.
- Mert a te testvéred. - emeltem fel hangom.
- Nem a vérszerinti. - kötötte ki, mire idegesen csaptam egyet combomra.
- Oké, akkor meséld el csak Emmett. - vontam vállat. Ennél rosszabb, már nem igen jöhet.
- Szóval, tehát kerestem, és Alice mondta, hogy bement Bellához. - bökött fejével felém, majd gonosz vigyorral folytatta. - Benyitottam, gondoltam biztos, csak elmondja neki, hogy elmegyünk egy kis zsákmányszerzésre. Erre, betörök, és mit látok? Félmeztelenül fekszik, a majdnem félmeztelen Bellán, miközben mindketten zihálnak. Én mondom neked, nem tudom, hogy ruhákon keresztül, hogy csinálták, de lehet, hogy nekünk is ki kéne próbálni egyszer Rose. - fejezte be perverz mosollyal és az ölében ülő feleségére nézett. Ő gyilkos tekintettel méregette férjét, de láttam, hogy mindenki iszonyatosan meglepődik a hallottakon.
- Édes, te ezt láttad?- nézett Alice-re Jasper.
- Ö, nem az egészet. Csak egy kis mozzanatát. - mondta vállat vonva, de ő is hitetlenkedve meredt rám.
- Nem történt semmi. - álltam fel zavaromban, és a többiek elé álltam. - És akkor mi van? Mi van, ha én most lefekszek Edward-dal? Minden jogom meg van rá!- kértem ki magamnak, mire ők csak elvigyorodták magukat, és a hátam mögött lévő szerelmemre néztek.
- Ne nézzetek rám, én ártatlan vagyok. - védekezett, és leült az egyik bőrfotelbe. Szúrós szemekkel néztem kedvesem, mire ő felöltötte legangyalibb arcát. – Mi van?- kérdezte értetlenül.
- Én vigyem el a balhét? Kösz, Edward nagyon rendes vagy. - fontam össze két karomat, és hidegen néztem Edward-ot.
- De most mit mondjak Bella? Majdnem megtörtént, de szerencsére Emmett betört. Kösz, ha még nem mondtam volna. - fordult felé, egy kicsit, majd vissza rám.
Szomorkásan és csalódottan vizslattam. Szavai kicsit bántóak voltak, mármint a számomra. Jasper, bosszúsan nézett fivére irányába, majd felállt, és felém igyekezett. Nem vártam meg, fogtam magam és kiléptem onnan. Beszaladtam a sajátomba és kiléptem az erkélyre. Az üvegajtót hangosan becsuktam, és felültem a párkányra. Több méter magason voltam, de nem érdekelt. Csak ki akartam szellőztetni a fejem. Edward!
Szóval, ezt érzed valójában. Megbántad volna, ha valóban megtesszük. Valahogy ez a tudat, mérhetetlen sok keseredettséggel jött együtt. Rosszul éreztem magam. Hiába töröm magam, nem fogja megtenni. Pedig már nem lenne gond. Biztos vagyok benne, hogy nem lett volna most sem semmi baj, hisz nem az emberi mivoltom kerekedett felül. De őt ez nem érdekli! Sajnáltam Edward-ot, mert ilyen gyáva, és szánalmasnak éreztem magam, hogy egy kicsit is reménykedtem.
Hirtelen fájdalom nyílalt a halántékomba.
Kezeimet oda kaptam, majd valami nedvességet éreztem. Mikor az ujjaimat megnéztem azon vörös folyadékot láttam. Vér.
Ahogy csak tudtam beszaladtam a fürdőbe, és lemostam. A tükörbe megnézve, a szemöldököm felett, egy mély vágás volt látható. És onnan csorgott ki a számomra nem éppen kívánatos folyadék. Egy kis vízzel lemostam, de nem fért a fejembe, hogy sérülhettem én meg? Aztán bekattant.
A két énem. Dacol egymással. Minden gondolatom vagy tettem, felizzítja a kettőjük közötti viszályt. De ezek szerint, már ott tartunk, hogy ezeket a harcokat, már a testem is érzékeli. Lemondó sóhajjal szorítottam oda egy zsebkenőt, és újra kiültem az erkélyre. Megint a gondolataimba temetkeztem. Inkább a helyett, hogy egy olyan személyre gondolok, aki a kettő között, van, olyanra gondolok, aki mindkettőnek hiányzik.
Apu, anyu, de régen láttalak már titeket. De főleg anyát!
Hogy van vajon? Mit csinál? Jól van? Vigyáz magára?
Legszívesebben, most azonnal megkerestem volna.
Az idők között egyre jobban visszaugráltam, és már a gyerekkoromnál tartottam. Milyen egy kis fruska voltam néha. És menyire szerettük egymást anyával. Csak ő volt nekem, akire, akkor támaszkodhattam. És most! Hol vagyok? Nagyon messzire tőle, egy csomó vámpírral az élen, épp Sydney-be tartunk. És lassan én is az leszek.
Az emlékeim közötti kutatás, annyira lefoglalt, hogy észre se vettem, hogy besötétedett. Nem sokára indulunk. Felnéztem a gyönyörű sötétkék égre. Csillagok ezre világították meg azt. Már a sötét utcákon is felgyúltak a kis lámpák. A szállodától kicsivel arrébb, volt egy út, ott egyre ritkábban mentek az autók. Fogyóban van a világ. Bár, nem a világ zsugorodik. És nem is az ellenségek pusztítanak minket. Hanem, hogy pont az ember öli a saját fajtáját. Mennyivel intelligensebbek már például a vámpírok. Lehet, hogy ölnek embereket, de csak, hogy éljenek. Ők még a legrosszabb helyzetben is védik a saját fajukat. De mi emberek! Az így is fogyatkozó világot, még jobban pusztítjuk!
Hideg kezet éreztem vállamon. Ijedten odanéztem, de csak Alice volt. Aranyos mosoly volt látható, szép, koboldszerű arcán Visszamosolyogtam.
- Gyere Bella. Indulunk. - húzta meg karomat, és bevitt a szobába.
- Oké, csak gyorsan, ami kell még, összepakolom. - néztem szét, de semmit nem találtam.
- Már én megcsináltam. - fejtette ki, mire megértettem. Alice előbb ezt megcsinálta, utána jött ki hozzám, hogy felébresszen az elmélkedésből. Jobb is! Egyre idegesebb lettem.
- Kösz Alice. - suttogtam, és rá néztem.
- Sajnálom, a mait. A bátyám, ma nagyon bunkó volt. - kért elnézést, szinte majdnem a nevében. Ez dühített. Mi történt vele? Eddig, olyan volt, hogy állandóan figyelte minden egyes szavát, nehogy olyat mondjon, amivel megbánt. De most, mintha szándékosan akart volna fájdalmat okozni.
Megráztam fejem.
- Nem te tehetsz róla. De mindegy.
- Nem mindegy, Bella. Ma nagyom szemét volt. És sajnálom. - nézett a kezembe szorongatott zsebkendőre. Biztos, azt hitte, hogy sírtam. De, egy pillanat. Húztam össze szemeim. Hogy lehet, hogy egyik sem érezte meg a vérszagot? A fürdőszobába mentem.
A tükörbe, hibába nézegettem a homlokom, semmi nem volt ott.
Tehát, ez azt jelenti, hogy fizikailag is, de kezdem át venni a vámpíros szokásokat. Se egy heg, vagy vágás.
- Jól vagy? Mit nézel?- lépett mellém.
- Semmi. - mentem el onnan egyből. Nem kell tudnia! Majd beszélek Carlisle-al.
- A fiúk már mindent levittek a kocsihoz. Esme pedig az előbb ment el, hogy kijelentkezzen. Mehetünk?- kérdezte mosolyogva és ajtó felé lépdelt.
- Igen. - válaszoltam neki, kis szünet után. Már a lépcsőknél járunk, mikor hirtelen lágyan megfogta a karom.
- Csak kíváncsiságból. De min gondolkoztál az erkélyen?
Egy kis időig töprengtem. Mit mondjak neki?
- Csak méláztam. - próbáltam lezárni egyből a témát, de Alice nem épp olyan, hogy hamar le lehet rázni.
- Eléggé, nem itt voltál. Úgy értem, már egy ideje ott álltam mögötted, de nem vetted észre. - leértünk a lépcső aljáig, én pedig elkacagtam magam.
- Na, ne mond Alice. Úgy osonsz, mint a bátyád. Őt se szoktam észrevenni. - nevettem fel jókedvűen.
- Kicsit halkabbak vagyunk, na és? Mi abban a rossz?- kérdezte kétkedve, nem értette, hogy nekem ebbe mi a furcsa.
- Hát, csak annyi, hogy mivel én amúgy is olyan vagyok, hogy gyakran nem a földön járok, plusz ti, olyan halkan lépdeltek, hogyha hegyezném a fülem, még akkor sem hallanám, ne csodálkozz, hogy gyakran szívrohamot fogok kapni. Vagy kaptam. - zártam le a témát, vidáman, és a kijáratnál, a recepció előtt megláttam Esme-t.
Már csak az utolsó dolgokat csinálta.
Boldog mosollyal az arcán igyekezett felénk.
- Induljunk. Végre, valószínű, hogy holnap már a saját lakásunkban lehetünk!- láthatóan ennek nagyon örült Esme. Alice erre elvihogta magát.
Bólintottam jelezve, hogy menjünk.
Kilépve a szállodából, már a többiek ott álltak a két kocsival. Esme, beszállt a dzsipbe, és az egyik szerelmespár követte, de mi ugyanúgy maradtunk. Hosszú lesz az a kis idő, amíg Sydney-be érünk, ha köztem és Edward közt olyan kínos csend lesz. Nem törődve ezzel, beszálltam a Volvo-ba. Edward már bent ült, és kifelé nézett az ablakon. Jasper beindította az autót.
- Mennyi idő még odaérünk?- kérdeztem hirtelen.
- Kábé fél nap, vagy egy, Bella. - válaszolta Jasper, és Alice-re nézett. Valamit mondott neki, de olyan halkan és gyorsan mondta, hogy nem tudtam kivenni.
Nem törődve vele, én is inkább kinéztem az ablakon. A lehető legtávolabb húzódtam a kedvesemtől. Fura érzésem volt. Olyan rossz előérzet féle. Bizonyára aggasztotta őket, hogy az egész úton, miért ülök olyan mereven. Kezem görcsösen szorította az ülés finom huzatát.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki érinthette meg hirtelen remegő kezeimet.
Rá néztem, de szeméből semmit nem tudtam kiolvasni.
- Mi van?- kérdeztem, és a lehető legbarátságosabb hangot próbáltam megütni.
- Nem lesz baj. - bíztatott, de akkor is. Ez most más volt! Valami történni fog, amit valaki nagyon meg fog bánni, és valaki számára nagyon fog fájni.
- Bella, abbahagynád?- dörrent Jasper hangja, és a visszapillantó tükrében a szemembe nézett. – Nem tudod, hogy milyen rossz, amikor egy másik személy, ilyen érzelemhullámokat küld feléd. Kérlek, befejnéd? Nagyon zavar. Már vagy egy órája próbállak megnyugtatni, de semmi haszna. Baj van?
- Nem, nincs. – mondtam, hogy megnyugtassam, majd más fogant meg fejembe. - Már, hogyha az baj, hogy a barátod, nem akar veled lefeküdni. - folytattam, és még véletlenül se néztem az illetőre. Szavaim sértőek, és durvák voltak, de nem érdekelt. Ennyi a minimum. Feszült csend volt a kocsiban. Szinte már fájt ez a kínzó szorongás.
- Ide figyelj Bella. Én egyáltalán nem így értettem. - kezdte hirtelen Edward, és rám nézett. Meglepetten viszonoztam pillantását. – Félre értetted.
- Hogyan lehet, ezt félre érteni?- követeltem.
- Úgy, hogy nekem nem attól lett volna kifogásom, hogy lefekszünk, hanem mondjuk, mi van, ha megöllek? Erre nem is gondoltál?
- Figyelj Edward, ez nagyon ócska mentség.
- Tessék?- rökönyödött meg.
- Már nem tudsz ártani nekem, mitől félsz még mindig?
- Attól még, hogy valószínű vagy valami, nem biztos, hogy vámpír vagy!- emelte fel hangját, de a monológja engem is feldühített.
- Te tényleg, azt gondolod, hogy nem az vagyok? Jaj, várj, lehet, hogy még nem vagyok az, de az állítólagos barátom, megígérte, hogy átváltoztat. Vagy abban is hazudtál?- gúnyolódva ejtettem ki a szavakat, ettől még mérgesebb lett.
- Mi az, hogy ebben is?- kérdezte, és füstölgött a dühtől.
- Mondhatok valamit?- kérdezte hirtelen Jasper, és ránk nézett, de mi egyszerre üvöltöttünk rá.
- NEM!
- Hagyjátok már abba!- szállt bele a vitába Alice, és különös módon egyből elhallgattunk. - Nézd Edward, tényleg bunkó voltál, nem kellett volna ezt így kimondani. Nagyon fájt Bellának, hogy azt mutattad, ki, hogy baj lett volna, ha megtörténik köztetek. Bella, te pedig, ne fújd fel ennyire a dolgot. Ha végre Edward, vagy tudod mit, ha ennyire zavar megteszem én, szóval, ha átváltozol, akkor már annyit kamatyolhatok, amennyit csak akartok!- hadarta el egy szuszra.
Az út további részén mindketten hallgattunk. Jobb is!
Nem vagyok nagy haragtartó, és ezt ő is tudja, így aligha nem, de még mielőtt Sydney-be érünk, ki fogok vele valahogy békülni. Nem éppen erősségem a haragtartás. A kérdés, hogy még is, hogyan kezdjek bele?