®

Az ebédlő ajtaja kitárult. Bár a tegnap még kongó terem ma este zsúfolásig megtelt a vár lakóival és vendégeivel, a dínomdánom megszakadt, s röpke időre némaság borult a sötét, gyertyákkal megvilágított helyiségre. Az asztaloknál helyet foglaló, kaján koboldok, vigyorgó vámpírok, borozgató, kutyafejű démonok, s az asztalok között harmonikázó goblinok mind a bejárat irányába fordultak, ahol Zóra jelent meg gardedámja kíséretében. A vacsorázni kész, zöld vagy feketeruhás vendégseregből nem csak az ebédlő lépcsőzete emelte ki a belépőt, hanem vérvörös, újszerű szabású ruhája is megkülönböztette a többi lénytől. Mindenki elcsendesedett, s lélegzet-visszafojtva figyelték a lányt, amint kecses mozdulatokkal az ebédlőasztalhoz libben. A körötte repkedő szoknyarészek áttetsző szárnyként nyíltak szét, ahogy lépkedett, mikor pedig megállt, virágszirmokként csukódtak a hosszú, csábos lábakra. A tömeg zúgolódni kezdett, de Morgan felállt, mielőtt Zóra odaért volna hozzá. A démonkirály hivatalos stílust öltött, s hátrarakott kezekkel, enyhén meghajolván köszöntötte most érkező vendégét. Smaragdtekintete végigsuhant a fedetlen, gyöngyházszínű bőrön, a nyak finom ívén, a vékony karokon, s megállapodott az egyik kézfejen. A tündérlány belső ösztöntől vezérelve emelte fel karját, s fogadta el a rálehelt, apró csókot. A várúr szája szegletében mosoly bujkált, ellenben Zóra komoly és méltóságteljes maradt. Fagytündért játszik vajon? Morgan csodálta őt, amiért meg mert jelenni ebben a ruházatban, s szégyen nélkül öltötte magára a jelmezt, mely szeretőit illette az első éjszaka. A várnép már tudta, hogy ez milyen kiváltsággal jár, a suttogás abbamaradt, a zenészek pedig ismét rázendítettek.

- Kérem, foglaljon helyet jobbomon – tessékelte a démonkirály lovagiasan az asztalhoz.

A tündérlány Delilát maga mellé ültetve foglalta el a felkínált helyet. Lesütött pillái alól is érezte, amint szemből szénfekete szemek figyelik minden mozdulatát. Rabán tekintete pontosan a nyakán található, lencse nagyságú hollójelre meredt.

- Azt hiszem, nem kell bemutatnom legjobb barátomat – vándoroltatta Morgan pillantását a sötétbőrű, termetre vele vetekedő denevérember és a hófehér bőrű, törékeny alkatú lány között.

Zóra halvány mosolyt erőszakolt magára. Rabán nem különben.

- S hogy van, kedves? – kérdezte ugyanazon a hátborzongató hangon, mellyel akkor éjszaka beszélt hozzá.

Szemfogai fenyegetően villantak. A tündérlány válaszát csak a jól edzett fülek hallhatták. A várúr éles szemeit nem kerülte el a kialakulóban lévő feszültség, mely bár kíváncsivá tette, megfejtését későbbre halasztotta.

- A vacsorát! – tapsolt, mire a szolgálók tálalni kezdtek.

A rizsporos hajú vámpírok megsokasodtak, és serényen hordozták az asztalokhoz a nagyobbnál nagyobb, ínycsiklandozóan megrakott tálakat. Zóra úgy döntött, ma anélkül eszik, hogy megkérdezné, mi van a tányérján, ellenben Morgan buzgón navigálta tálcás szolgáit.

- Uram, kinek parancsolja a nap specialitását? – kérdezte a mellettük megálló felszolgáló, s megmutatta ropogós pirosra sült szárnyasát.

A démonkirály elégedetten szemlélte a tányér tartalmát. A középpontban pompázó, gyönge szárnyas mellé gazdag köret és vaddisznóhús társult.

- Tekintettel a hölgy érzékenységére, lesz szíves törzsvendégünknek felszolgálni! – irányította a vámpírszolgát Rabánhoz.

- S a milady-nek mit hozhatok? – tudakolta félig meghajolva a pincér, miután a denevérember elé helyezte a kérdéses tányért.

Zóra összeszűkült szemekkel méregette a sült szárnyast, majd Morganra nézett, aki nem titkolta hirtelen támadt jókedvét.

- Lehetőleg szálkamentes, vegetáriánus, földi étek legyen! – adta meg a paramétereket, s öntelt vigyora szélesedett.

A tündérlány meg sem botránkozott az őt ért sértésen. Ismét a szemben elhelyezett szárnyas tanulmányozásának szentelte idejét, melybe Rabán éppen beleillesztette kését. Akaratlanul is megremegett. A következő percben azonban a várúr elé is pazarul megrakott tányér került, ő maga pedig rántott sajtot és vegyes zöldséges krumplipürét kapott.

- Remélem, elégedett lesz vele – kacsintott rá Morgan, mielőtt borjúsültjébe mélyesztette volna vágóeszközét.

- Becsülje meg a démonkirály igyekezetét, kedvesem! – indította meg a társalgást Rabán, s élvezettel ropogtatta a vékony combcsontot. – Csupa finom és hasznos dolgokat gyűjtött be a földről, hogy vendégei kedvében járjon.

Zóra gyomra forogni kezdett, mikor a férfi utána elharapta a szárnyas nyakát. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy mit eszik. Figyelmét azonban Morgan terelte el.

- Kimondottan ízlenek a földi ételek és italok – vette fel a beszélgetés fonalát. – Begyűjtöttem pár receptet a szakácsoknak és gondoskodtam egy-két földi fűszerről is.  

- De démonkirályunk nem csak szakácskönyveket hozatott lentről – toldotta meg Rabán az elhangzottakat. – Számos más könyv is a tulajdonává vált.

- Valóban? – érdeklődött a tündérlány. – S milyen témák érdeklik?

Az asztalfőn ülő bort töltetett poharaikba.

- Ha mulatni támad kedvem, akkor leginkább az emberek hiedelmei – gúnyolódott. – De – váltott komoly hangra -, természetesen vannak lebilincselő olvasmányaik is. Ilyen például a történelmük.

- S a hadviselés – nyalta meg szája szélét a balján ülő vendég, majd kapva az alkalmon új mederbe terelte volna a témát. – Jut eszembe, uram, lenne pár dolog, amit meg kell beszélnünk a vérfarkasok ügyében.

- Majd később – intette le Morgan, s Zórához fordult.

- Önnek van kedvence? – tudakolózott.

- Nos, a lovagregényeket mindig szívesen olvastam – idézte fel a tündérlány a nagy ritkán apjától kicsent, földi könyveket, miközben magán érezte Rabán türelmetlen tekintetét. – De ezek önt bizonyára untatnák – akarta lezárni a társalgást.

- Egy percig se higgye! – mosolygott rá a démonkirály. – A lovagok szabályai ebben a kastélyban is érvényesek, igaz? – fordult hirtelen barátja felé.

A denevérember épp egy nagyobb falatot tuszkolt szájába és krákogott, hogy lemenjen.

- Így igaz – erőlködött.

Delila elfojtotta mosolyát és Zórához fordult.

- Azért még lenne mit tanulni a lovagoktól – jegyezte meg halkan.

A tündérlány jólneveltségéből fakadóan visszatartotta kuncogását, de magában helyeselt. S miközben Rabán újra a vérfarkasokról kezdett beszélni, kihasználta gardedámja közlékenységét.

- Az eddigi hölgyvendégekkel is e szabálykeretek között viselkedtek? – tudakolta.

Delila elgondolkodott.

- Még nem érte panasz a ház elejét – bökte ki, miközben eltűntette tányérjáról a hússzeleteket. – Urunk mindegyikükkel egyformán kedvesen bánt. Leszámítva a legutolsó hölgyet – tette hozzá suttogva, s közelebb hajolt asztaltársához. – Az ugyanis szerelmes lett a nagyúrba – árulta el a titkot.

- S mi lett az eddigi ágyasok sorsa? – kérdezte mindjárt Zóra.

- Tudja…

- Delila! – vetette rá ebben a pillanatban éles smaragdszemeit Morgan a szolgálóra, s megállt kezében a villa. – Attól, hogy Rabánnal politizálok, még jó a hallásom. Elfelejtetted, mire képesek a démonkirály fülei? – vetette szemére.

- Elnézést – sütötte le barna szemeit a vámpírlány.

- Nem pletykálkodás céljából vagy Nadin mellett – emlékeztették kötelezettségére.

- Igenis – hajtotta meg fejét bűnbánóan a lány. – Nem fog többet előfordulni – szabadkozott.

Rabán megköszörülte torkát, hogy véget vessen a közjátéknak, és ismét magára terelje a démonkirály figyelmét.

- Tegnap több démont is megrohantak a vérfarkasok. Nem ez az első eset. Szövetkeznek, és terveket gyártanak a kiirtásunkra. Úgy tűnik, küszöbön a belháború – folytatta vészjóslóan.

Zóra felkapta fejét. A hallott hírekből talán profitálhat hazájának.

- Nem gyengülhet meg a birodalom most, mikor Tündérhon lerohanására készülünk – jelentette ki a denevérember.

Hangja izzott az indulatoktól. Morgannak viszont látszólag nem volt ínyére az asztali téma.

- A vámpírok és a farkasok mindig is barátságban éltek – mondta nyugodtságot erőltetve vonásaira és befejezte az evést. - A háború elkerülhető, ha megtaláljuk, mi zavarta meg ezt a harmóniát.

Megfontoltsága nem tetszhetett a mellette ülőnek, mert felhorkant.

- Tettekre van szükség, méghozzá sürgősen, különben ki tudja, mi történhet – csapta öklét az asztallapra.

- Rabán! – kérte a démonkirály. – Ne rontsd el ezt az estét! – vetette rá szemeit.

Hangja szelíden csengett, ám tekintete szigort sugározott. A sötétbőrű démon nem szólt többet.

- Hölgyem! – fordult aztán Morgan mosolygósan a tündérlányhoz. – Megtisztelne azzal, hogy megnyitja velem az esti táncmulatságot? – kérdezte.

Zóra legalább úgy érezte magát, mint Rabán. Nem mert ellenszegülni. A kőkemény smaragdok nem adtak más választást.

- Hogyne, természetesen!

Hangja idegenül csengett, s mielőtt észbe kaphatott volna, máris elfogadta a démonkirály karját, és felkelt az asztaltól. 

Morgan a bejárat előtti üres térre vezette táncpartnerét, s intett a goblinoknak. Azok lágy muzsikába kezdtek, és közben szemtelenül megbámulták, ahogy uruk egyik kezével a derekánál fogva magához vonja a tündérlányt, míg a másikkal szabályos tánctartást vesz fel és vezetni kezdi. A gyertyafényes félhomályból fel-felvillanó combok és a hosszú, fehér karok vonzották a tekinteteket. Zóra lesütött pillái alól lesett fel a démonkirályra. Volt, hogy a férfi teste teljesen hozzásimult, de mások előtt még nem mutatkoztak ilyen szoros testközelségben. Érezte, ahogy forróság önti el arcát a zavartól. A következő percben azonban ruhája szoknyarésze harangalakban meghosszabbodott, s tölcsérszerű ruhaujjai nőttek. Ijedten pillantott fel Morganra, aki elmosolyodott.

- Az ön teste innentől kezdve csak az enyém – közölte tárgyilagosan.

A tündérlány gyomra görcsbe rándult a magabiztos kijelentésre, majd felfortyant.

- Akkor miért küldte nekem egy kéjhölgy ruháját?

- Először úgy határoztam, hogy mindenki előtt felfedem az ön bájait, mert ez itt így szokás – magyarázta türelmesen. – A király megmutatja népének a tiltott fa gyümölcseit – vigyorgott szemtelenül. – De – komolyodott meg -, meggondoltam magam. – Nem szeretném, ha valaki vérszemet kapna. Különösen nem Rabán – emelte fel a hangsúlyt. – Feltűnt, hogy már az ön megjelenésekor kocsányon lógtak szemei, s mohón nyakára szegeződtek – futtatta le tekintetét az enyhén pirosló arcról a finom ívre. – Higgye el – tette hozzá -, ön is hasonló sorsra jutna, mint a fehérgalamb – villantak szemei.

Zórában megszólalt egy vészcsengő, s mély düh öntötte el.

- Hogy volt képes feltálalni neki azt az ártatlan madarat? – támadt Morganra, ellenben a várúr nevetni kezdett, mellyel beismerte tettét. – Hogy maga milyen kegyetlen! – sziszegte a tündérlány. – Nem is értem, hogy tudta önt bárki is szeretni? – döfte belé megmérgezett kését.

Ez hatott. A démonkirály ajkáról lefagyott a mosoly, s kifejezéstelen álarcot öltött.

- Előfordul – felelte közönyösen. – De hogy megválaszoljam a kérdést, mely az asztalnál foglalkoztatta, az eddigi szeretők sorsa nagyban függött attól, hogy ki kísérte őket vissza a földre. Ha jól viselkedtek, elnyerték általam, amire vágytak. Ellenben, amennyiben nem tartottam őket arra érdemesnek, Rabán gondjaira bíztam hazaszállításukat, akiről köztudott, hogy előszeretettel bújik bele az általam levetett cipőkbe.

Zóra szemei villámokat szórtak a cseppet sem tapintatos megfogalmazás miatt, s már-már síkra szállt volna a női nemen esett sérelmekért, amikor Morgan egyik kezével elengedte, megérintette arcát, és ujját állának szegezte:

- Ám maga nem hasonlítható azokhoz a kéjhölgyekhez. Maga számomra egy különösen törékeny kristálycipellő, melyet még nem törtek be – villantak a smaragdok.

A tündérlányban a méreg tetőfokára hágott, s csiklandós tenyerével ütni készült. Ám legnagyobb döbbenetére a tervezett pofonból egy szuggesztív erő hatására gyengéd simogatás lett. Remegő kézfejét kényszeredetten húzta végig a férfi arcélén. Hogy gyűlölte ebben a percben!

- Csak nem gondolja, hogy megengedem, hogy a várnép előtt megalázzon? – szaladtak fel a démonkirály szemöldökei, majd ismét nevetett.

Talán jobban szórakoztatták a dühbe gurult hölgyek? Zóra legszívesebben sarkon fordult volna, és itt hagyta volna az öntelt férfit.

- Ne akarjon olyat, amit én nem – folytatta Morgan, mint aki belelátott a kicsiny fejbe, s magához vonta a darázsderekat. - Különben megeshet, hogy a következő pillanatban olyan tettre sarkallom, melyhez az adott helyzetben nem fűlik a foga.

A tündérlány karjai megfeszültek, de érezte, túl gyengék ahhoz, hogy megszabadítsák a férfitól.

- Á! Szóval maga a szerelmet is hasonló csellel eszközölte ki? – szegezte neki.

A várúr szemei kitágultak.

- Hölgyem, maga túl sokat feltételez rólam. Szerelem kieszközlésére csak a tündérek képesek. A démonok egyedül utálatot vagy kéjörömöt tudnak kiváltani – vigyorgott idétlenül. – Ahogy földi párja is kéjes szerelmet fog ön iránt érezni, ha visszatér a földre, s boldogságuk záloga nem a mély érzelem, hanem a testi kötődés lesz. Erről Rabánnak fel kellett önt világosítania. Ami pedig Smaragdszigetet illeti – váltott témát -, itt egy ember szerelme veszélyes fegyver a démonlányok kezében, ami nekem nincs ínyemre.

- Ó! – szörnyülködött Zóra, de megértette az elhangzottakat, s nem állhatta meg, hogy ne tegye hozzá: - Nos, ez a veszély részemről nem fenyegeti – emelte fel állát.

Morgan mosolya jelezte, hogy érti a célzást.

- Mindjárt gondoltam – felelte elégedetten.

®

A táncmulatságtól elgyötörten Zóra visszavonulni készült. Bejelentés nélkül távozott egy arra alkalmas percben. Morgan épp Rabán szálláshelyéről intézkedett, s élénken diskurált egy szolgálóval, mikor kiosont az ebédlőből. Nem jelzett gardedámjának sem. Egyedül akart lenni. Feje zúgott a számtalan gondolattól, melyeket rendezni akart. A várúr jellemváltozása foglalkoztatta leginkább. Az eddig előzékeny férfiből tapintatlan, nyersmodorú személy lett. Tán megsejtett valamit, azért fitogtatja erejét? El akarja rettenteni? Vagy mostanra nyílott ki valódi énje? S Rabán? Elhitte-e szemének, hogy embert lát? Mit művelt az eddigi ágyasokkal, akik nem váltak be? És a legutóbbi hölgy, aki szerelmes lett Morganba? Vajon Melánia volt-e, aki hasznot próbált húzni ebből? Annyi kérdés tört rá, a válaszoktól pedig félt. Már így is elbizonytalanodott saját céljában. Képes lesz-e véghez vinni a tervet? Oda tudja-e magát adni a démonkirálynak úgy, hogy az meg legyen vele elégedve? Mi lesz, ha Rabán sorsára bízzák? Nagyon félt, hogy tapasztalatlanságával elront valamit, s a pánik eluralkodik rajta. „A gyenge nők nem az eseteim”- visszhangzott fejében a férfi hangja. Márpedig, ha az előtte álló feladatra gondolt, összezsugorodott az a magabiztos énje, melyet ma a dacból teremtett.

Kis híja volt, hogy elérje szobáját, mikor a folyosón fodrozódó szőnyeg nem lélegzett többet, s megkékült széleivel a földhöz tapadt. A sötét falak között egy zord árnyék suhant át a következő percben, s nyomában kialudtak a gyertyák. Zóra szédülten omlott az őt körbeburkoló denevérszárnyakba, s a rémület sikolya torkára fagyott, mikor egy sötét arc föléemelkedett.

- Szépségem! – lehelte arcába a feketeség. – Milyen csodás hölgyet választottam uramnak! – mérte végig elismerőn. – S anélkül nyomtam rá pecsétemet bársonyos nyakára – villantak meg szemfogai -, hogy emlékeznék ízére!?

Egy centi választja el tűfogát a fehérgalamb torkától – suhant át a kép a tündérlány agyán, s teste megfeszült, hogy tiltakozzon a felkiáltásban rejlő fenyegető élre.

- A pecsét bizonyítja, hogy alkut kötöttünk – préselte ki magából.

- Ó! Hogyne – hízelgett Rabán nyelvét kiöltve, s Zóra nyakához furakodva végignyalta az ütőér feletti, átlátszó bőrredőt. – De mégsem látom azt, amit kellene! – mérgelődött.  

A lány összezavarodott, nem értett semmit. Mégis mit kellene látnia a denevérembernek? Azt, hogy ő jól viselkedik-e?

- Ne! – tiltakozott a közeledő szemfogak ellen. – Ígérem, a szövetségese leszek.

Képtelen volt megmozdulni. Az ismeretlen erő odabetonozta testét. A démon felhördült.

- Akkor ezt most újra megpecsételjük – görbült fel fekete, vastag szája egyik széle elégedetten, s lecsapni készült.

Áldozata összeszorított fogakkal és lehunyt szemekkel várta, mi fog történni. Még átvillant agyán egy választási lehetőség. Elfogadja Rabán eredeti pecsétjét, s szolgája lesz, vagy megvédheti magát egy tündérvarázslattal? Bármelyiket is választja, Morgan dühe beláthatatlan, ha tudomást szerez róla. Ha viszont mindenképp barátja kezére adja őt, talán jobb, ha elfogadja a denevérember feltételeit. Döntött. Hátrahajtotta fejét, hogy a démon jobban nyakához férkőzhessen, s megadta magát a sorsnak. Csakhogy a harapás ismét elmaradt. A következő pillanatban Rabán sajgó fogakkal hátrált tőle, s kétrét görnyedt. Zóra tágra nyílt szemekkel figyelte vergődését, s hátán könnyű szellő suhant végig.

- Elnézését kérem, királyom! – rogyott térdre a denevérember, s szárnyai kókadoztak. – Elvesztettem a fejemet!

Ezt a bűnbánó arcot a tündérlány, míg él, nem felejti el. Az imént még veszedelmes, királya ellen szövetkező démon úgy behúzta mindenét, mint egy megvert kutya.

- A szobád készen áll erre az éjszakára – jelentette közönyösen Morgan a tündérlány mögül -, barátom – tette még hozzá.

Rabán arcát fájdalom torzította el az utolsó szóra, s újra szabadkozni akart.

- Menj! – vette elejét azonban a démonkirály a mentegetőzésnek.

A denevérember mély hajlongások közepette engedelmeskedett. Aztán a smaragdszemek Zóra tengerzöld szemeibe fúródtak. A közönyön kívül mást nem lehetett kiolvasni belőlük.

- Delila! – szólította Morgan a szolgálót, mire az azonnal megjelent. – Kísérd a hölgyet szobámba és készítsd elő egy viharos légyottra! – adta utasításba.