Edward miután hazaért aggódva szegődött mellém. Alice elmagyarázta, hogy mi történt. Azóta szörnyen dühös. Dühös, mert nem volt velem, és dühös volt, mert nem tehetett szenvedésem ellen semmit. Mély sóhajok közepette bújtam mindig karjaiba. Ha velem volt, akkor sose történt baj, de mihelyst elment mellőlem, jön a nagy káosz!

A kanapén ülve karol át védelmezően, bár nem sok mindent tud tenni a hallucinációk ellen. Nyugtatóan simogatja vállamat, de én csak Alice-re tudok figyelni. Előttem ül, hol üveges szemmel, hol már arany szemei aggódva fürkésznek. Megpróbálja kideríteni, hogy az a nő, Elizabeth miért akar engem. Ő is! Ahogy Edward mondaná… Carlisle azt tanácsolta, hogy várjuk meg, amíg megjön… megtudjuk, hogy mit akar, aztán leszek vámpír… szerintem nem kéne ennyit halogatni, és nagy csodálkozásomra, a srácok egyetértettek velem. Sose gondoltam volna, hogy a tőlem távol álló Jasper, és nagy „bátyókám” Emmett, aki csak Rose-ra hallgat egyszer mellettem fognak állni. De jó érzés volt. Rosalie csak a háttérben figyelt minket, látszólag nem igazán érdekelte semmi. Esme szinte már félt, annyira aggódott értem. Természetesen, ahogy Edward mondta, nem vagyok jó színésznő, így elég nehéz neki azt mondanom, hogy jól vagyok, hol ott egyáltalán nem vagyok jól. Félek a nem létező dolgoktól, amik megjelennek előttem, félek attól a veszélyes nőtől, aki meg akar ölni. És nem utolsó sorban félek magamtól… Már nem egyszer átváltoztam valamivé, a kérdés az, hogy mivé. Ezért várom már nagyon, hogy az állítólag halott nő megérkezzen. Ő is abban a cipőben járt, mint én. Tudnia kell ezeket a dolgokat. Legalább is szerintem…

Lehajtottam fejem, de fel is kaptam azonnal, mert Edward fivérei, és ő maga is felpattantak helyükről. Carlisle teljes lassúsággal állt fel.
- Carlisle…- lehelte Esme.
- Itt van!- erősítette meg elképzelésemet Alice. A fiúk egy pillantás alatt kint termettek. Edward még egyszer visszanézett, és jelzett Alice-nek, hogy vigyázzon rám. Aprót bólintott, majd mellém sietett. Megfogta kezem, és elkezdett kifele húzni. Na, Edward dühöngeni fog…

Miután kint termettünk csak most vettem észre, hogy alkonyat van. A nap már nagyban lemenőben volt. Fényei narancsos színben pompáztak. Különös módon láttam a fényt, de annyira nem világított, hogy esetleg a többieknek félniük kéne. A fiúk felálltak egy sorba és az erdő felé meredtek. Onnan nagyon lassan egy gyönyörű nő lépett elő.
Hosszú szőkés haja hullámosan omlott derekáig, karcsú alakja irigységre késztetett. Arca meseszép, sima krétafehér, mint a vámpírok legtöbb jellemzője. Szeme aranysárga színben pompáztak, azzal pásztázta végig a „védőfalat”. Edward megforgatta szemeit, mikor meglátott minket az ajtó előtt. Valószínű gondolatban nagyon szidja Alice-t.
- Végre megtaláltalak titeket. – szólalt meg, dallamos hangján, és szeme rajtam akadt meg.
- Carlisle vagyok. – lazított testtartásán szinte már nevelő apám.
- Igen, tudom!- önelégült mosoly terült szét arcán, innen már biztos voltam benne, hogy ő az!
- És benned kit tisztelhetünk meg?
- A nevem Elizabeth.
- Te meghaltál!- horkant fel mérgesen Emmett.
- Ezt meg ki mondta?- háborodott fel a lány, két íves szemöldöke között apró mélyedés keletkezett.
- Livjoy. Mond neked valamit, ez a név?- kérdezte Edward és visszahátrált mellém.
Elizabeth arcán mérhetetlenül sok fájdalom volt látható, majd megrázta fejét, és Edward-ra nézett.
- Volt idő, amikor nagyon is sokat jelentett nekem ez a név. Most már inkább csak bosszúságot okoz.
- Elizabeth…- kezdte volna Carlisle, de ő a szavába vágott.
- Nos, először is csak Lizzy, másodszor nem kell fáradnod a magyarázással, minden tudok. Vagy is, amit tudnom kell!- mondta, majd hirtelen rám nézett. Egy pillanatra megrettentem a hideg, negatív kisugárzású szemeitől, de aztán már nem rázkódtam.
- Bella, ugye?
Bólintottam, de nem mozdultam meg.
- Az egész lényedből csak a rossz látható.
- Bella, nem rossz!- csattant fel mellettem Edward.
- Nem úgy értettem!- védekezett, és láthatólag nem tetszet neki, Edward stílusa.
- Mi lenne, ha bent beszélnénk?- ajánlotta fel Esme, mire mindenki bólintott.
Pillanatokkal később már a nappaliban ültünk. Két oldalról Edward és Alice, a többiek is itt voltak, elég közel velem szembe pedig Lizzy.
- Szóval, akkor te lennél Bella!- elégedetten elmosolyodott, habár nem értettem, hogy ez mit jelentett. – Remek, látom már nem vagy ártatlan.
Ezt főleg nem értettem, de valahogy elpirultam. Felnevetett, csilingelően, majd már komolyabban rám nézett.
- Ne aggódj, ez nem gond, de kíváncsi lennék, hogy eddig hányszor volt rohamod.
A fejemben gyorsan számolgatni kezdtem, de nem tudtam, hogy mi számított annak.
- Még is, mi számít rohamnak?
- Oké, akkor kérdezem másképp. Mikor voltak az első tünetek?
- Hát már nagyon régen volt, mikor az első jeleket észrevettem. Már hamarosan lesz egy hónapja.
- Egy hónapja?- pattant fel helyéről, és haragosan nézett.
- Igen. – suttogtam halkan, és zavartan néztem rá.
- Megőrültél? Meg is hallhattál volna. Oké, rendben. Szóval…- már sokkal nyugodtabban ült le megint. – Mik voltak az első dolgok?
- Hát, tudni kell, hogy én szörnyen szerencsétlen voltam, és…
- Egy pillanat. Veled is úgy történt a dolog, ahogy velem?
- Nem tudjuk, hogy veled, mi történt, mert sajnos a régi szerelmed átvert minket!- mormolta dühösen Edward.
- Szóval, akkor kezdjük, előröl, mert nekem ez már sok!
- Rendben!- mondtam és próbáltam visszaemlékezni mi miután volt. – Szóval, először volt a harapás. Egy James nevű vámpír megtámadott, de Edward kiszívta a mérget mielőtt átváltoztam volna.
- Na, ez egy nagy baromság volt!- adott hangot nem tetszésének.
- Nem volt akkor, más megoldás, azt pedig nem akartam, hogy átváltozzon!- magyarázta ingerülten Edward.
- Wáóv! Bravó! Viszont most meg végig kell nézned, hogy a méreg, amit te állítólagosan kiszívtál, hogy öli meg. Először belülről marja szét mindenét, majd szép lassan jön a többi. Először lebénul majd, aztán lassan elveszíti a látását, a hallását minden érzékszervét, ami eddig segített neki. Majd a végén már ott fogtok tartani, hogy Bella már szinte csont vékony, mert a szervezete nem kap elég tápanyagot, és már a vér sem segíti. Úgy fog kinézni, mint egy több ezer éves hulla, és még segíteni sem tudsz majd neki. Majd már csak azt fogod észrevenni, hogy Bella nem kell fel többé, és szinte pillanatok alatt a teste hamuvá ég el!- úgy mondta, mintha egy gyerek mesét mesélne el, pedig tulajdonképpen az én halálomat írta le.

Nyeltem egyet, de elég hangosra sikeredett, így a többiek is meghallották. Edward nyugtatóan simogatni kezdett, nem sok sikerrel.
- Tényleg ez vár rám?- remegő hangom fájdalmasa hangzott.
- Nos, igen, ha nem változtatnak át!
Mintha mindenkinek egy hatalmas kő esett volna le a szívéről, úgy sóhajtott fel.
- De mindegy, mond tovább mi történt ezután?
- Hát sokáig, nem is volt probléma, hanem majd április fele olyan furán kezdtem érezni magam. Hol álmos voltam, hol nem, és már nem voltam szerencsétlen. Nem botlottam meg és ehhez hasonló dolgok. Ez már magában is fura. Aztán a kezem, a harapás nyoma, sokszor égni kezdett. - mutattam meg neki, a félhold alakú sebet.
- Értem. – vonta össze szemöldökét, miközben megtapogatta hideg ujjaival a csuklómat.
- Aztán következőleg…- nem akartam elmondani neki, hogy Edward régi szobájában történt dolgokat. Mondjuk, én nem is tudom, hogy igazából mi történt. Kérdően rá néztem kedvesemre, aki folytatta.
- Ezután a szobámba történt egy nagyon furcsa. – észrevettem, hogy ő sem tudja igazán folytatni, így Alice segített nekünk.
- Tudni kell, hogy Edward és Bella nagyon szenvedélyesen, testileg is vonzódnak egymáshoz.
Kösz Alice!- mormoltam magamban. Arcom már kezdett pirossá változni, bár mindenki csak mosolygott rajtam.
- De Edward sose tette meg, amit Bella akart, mert félt, hogy esetleg a pillanat hevében eluralkodik rajta a vámpír, gyilkos ösztöne. Így nem feszegették nagyon a fizikai kapcsolatot. Legalább is próbálták! Aztán valahogy egy napon Edward szobájában, eldurvultak a helyezetek. És csodálatos módon Bella erősebb volt Edwardnál. De hogy lehetséges ez? Mindenki meg volt ezen akadva, Bella ember, hogy is lehetne, hogy erősebb legyen egy vámpírnál? Meg akarta támadni Edwardot. Igaz?- fordult felém kérdőn, én pedig szomorúan bólintottam. Sose akartam őt bántani! Inkább a halál!
- De Bella ilyenkor már szólt Carlisle-nak. - folytatta.
- Így van. Livjoy pedig nekem nagyon régi barátom volt, aki jártas is az efféle vámpír témákban. Így hát elhívtam!- vette át tőle a szót a családfő.
- Rendben, eddig tiszta. Következő roham?
Egy pillanatig mindenki pörgette magában az eseményeket, végül Esme-nek sikerült elsőnek rájönnie.
- Az erdő. Akkor már itt laktunk.
- Mi van az erdővel?- értetlenkedett, és kérdőn ránk nézett.
- Bellát megtámadta egy fickó. Nem tudjuk ki volt, mert miután Bellát kis híján lecsapolta, ő… ő…- nehezen mondta ki Alice, hogy egy gyilkos vagyok.
- Igen?
- Megöltem. – fejeztem be kelletlenül mondatát.
- Oké, hát ez várható volt. – úgy tűnt megértette helyzetem, bár erősen koncentrált valamire.
- Tovább. Mi történt ezután?
- A konyha!- kiáltott fel Emmett, mire bólogattam.
- Ott mi volt?
- Hát, ezt igazából Esme tudja. – nézett mindenki az édesen mosolygó nőre.
- Olyan volt, mintha átváltozna.
- Mint a balett stúdióban!- fűzte hozzá Emmett.
- Értem. Ezután… volt még? Mondjuk ez elég sok! Túl sok. Velem nem volt ilyen sok probléma. Sajnálom, tényleg…
- Lizzy, te voltál az álmomban vagy nem?
- Milyen álomba?- vonta össze szemöldökét.
- Nem egyszer volt egy rémálmom. Meg akartál támadni.
- Nem én voltam. Azt bizonyára Livjoy tette rád. Amolyan megmérgezés. Ilyenkor az ember a legszörnyűbb rémálmokat éli át.
- Értem. – sóhajtottam egyet. Megkönnyebbültem, hogy ez csak egy rossz álom.
- Ezután mi történt?
Mindenki hallgatott, de leginkább Rose-t nézték, ami nekem nem tetszett! Nem az ő hibája volt, még is mindenki őt okolja.
- Öhm, megvágtak és átváltoztam.
- Tehát, ha megvágnak, vagy valami sérülés keletkezik rajtad, akkor átváltozol. Nos, ez már egy jó pont. Tudjuk, hogy mire kell ügyelni. De csak hogy tudd, ezek az átváltozások is segítik, hogy egyre többet veszítsd a normális énedből. Magadtól változtál vissza?
- Igen, és öhm.. nem tudom mi igaz abból, amit Livjoy mondott, de valószínű nem hazudott sok mindenben. Sok rá a bizonyíték.
- Például?
- Hát, legtöbbször… na, jó! Livjoy azt mondta, hogy két énem dacol egymással. Az amolyan harcokat én indítom el, valamely folytán. Egy gondolattal, tettel, vagy bármivel. Ez igaz… Hát, amikor megvágtak, vagy is megsérültem, akkor átváltoztam nyílván, egyértelmű, hogy melyik énem győzött…
- De mindig visszaváltoztál. – fűzte hozzá Edward és aggodalmasan kezét, az enyémre rakta.
- Mindegy. Vagy is igen, mindig valami miatt az emberi énem visszanyerte tudatát. Egyszer egy hotelben, egy egyszerű gondolat miatt, megjelent egy sebem. – szabad kezemmel a homlokomat érintettem meg. – De begyógyult, néhány másodperc alatt. – úgy éreztem, hogy már nem igen tudok mit mondani.
- Rendben. Máskor nem volt?
- De. A nászutunkon. – mondta Edward és bocsánatkérően rám nézett. Szomorúan bólintottam, és Esme-re néztem. Sajnáltam a házát! De majd rendbe szedem!
- Mi történt?
- Felidegesítettem magam, és teljesen őrült módjára viselkedtem. – ráztam meg hitetlenkedve fejem.
- Ennyi elég!- állt fel nyugodtan és rám nézett. – Ezek a dolgok velem is megtörtének. Én is átéltem!
- Oké, akkor, ha már így képben vagy kislány elmondod végre, hogy Bellának mi baja?- kérdeztem Emmett most már tényleg idegesen.
- Nos, nem hazudtak neked Bella. A méreg még mindig nem távozott a szervezetedből, így kénytelen valaki átváltoztatni, vagy tényleg úgy fogsz meghalni, ahogy mondtam.
Láthatóan összerezzentem majd bólintottam. Ezután mindenki a dolgára ment, én pedig Edward-dal, felmentem a szobába. Teljesen letaglóztam a hallottaktól. Most már nem halogathatja Edward sem, ha csak nem akarja, hogy meghalljak.
Szerelmem kicsit bosszankodva, de egyben bágyadtan az erkélyre lépett ki. Utána mentem, és hozzá bújtam. Féltően átölelt, de muszáj volt megkérdeznem, és nem békén hagyni a csendet.
- Edward, megteszed?
- Igen. – mormolta, alig hallhatóan, de engem akkor is örömre késztetett, ha még őt nem is dobta fel annyira.
- Szeretlek. – suttogtam.
- Én is!- válaszolta kicsivel később, majd megcsókolt.