Az alkonyati nap sugarai átszűrődtek a redőny résein, mint egy szitán, s a szobába folytak, ahol Zóra megmoccant az ágyon. Egyik tenyere alatt izomköteg izzott, a másikról feketefürtös haj pergett le ujjai között. Lágy keblei kemény oldalhoz préselődtek, vékony dereka alatt egy erős kar húsa vágott bőrébe, mely aztán könyökrészénél behajlítva satuba fogta őt. A tündérlány kinyitotta álmos szemeit, s tekintete végigsiklott a kemény, szögletes arcéleken, a lehunyt szemhéjakon, melyek vékony redővel zárták le zöld drágaköveiket, majd a vastag ajkú szájon, míg végül a határozott áll vonalán legördült a nyakra. A megkönnyebbüléstől, mely lelkén átszaladt, lassan engedte ki tüdejéből a levegőt, hisz nem kísértette már a korábbi kínzó vágy. Aztán a tengerszemek átszelvén a bronzbarna márványsziklákat a fekete hullámokban merültek el. Morgan nyughatatlan álmot láthatott, mert ellenkező oldalra vetette fejét és felszisszent. Zóra megörült, mikor aztán a férfi továbbaludt, s újra egyenletessé vált légzése. Itt volt az alkalom. Démoni erejénél fogva egy képzeletbeli ollót varázsolt a levegőbe és lenyisszantott egy tincset a démonkirály hajából. Amint a tenyerébe hullott a selymes fürt, összezárta ujjait, s várta a kedvező alkalmat. Ez el is érkezett, mikor a férfi ismét megmozdult. Mialatt karját kihúzta a darázsderék alól, a lány a párna alá rejtette zsákmányát, s úgy tett, mint aki alszik tovább, ugyanis Morgan szemei kinyíltak. Zóra tapogató tekintetet érzett arcán, majd a férfias illat közelebb került, ahogy fölé hajolt. Meleg lehelet súrolta nyakszirtjét, s ő beleborzongott. Ám ugyanebben a pillanatban a várkapu felől csilingelő hang vonta el a király figyelmét, s felkapta fejét. Halk szitok hagyta el ajkát, aztán megnyikordult alattuk az ágy, ahogy testsúlya áthelyeződött a szélére. A férfi kipattant, magára kapta ruháit, majd villámgyorsan távozott a szobából.

A tündér hitetlenül, a takarót teste köré csavarva, hasonló gyorsasággal ugrott ki az ágyból és az ablakhoz lépett. Felhúzta a redőnyt, hogy meggyőződjön a csilingelő hang vélt forrásáról. A vöröslő napkorong két szárnyas pejlovon csillant meg, melyek büszkén rázták sörényeiket a várkapu alatt, s fújtatva várták az engedélyt a bejutásra. A szarvakon függő ezüstcsengettyűk egyike ismét megszólalt, ahogy viselőjük felágaskodott. Mindkettőt hosszú, szőke hajú férfi ülte meg, ám egyikük hajfürtjei közé ezüsthajszálak vegyültek, szakáll mögé bújt arcvonásai pedig komoly érettséget és tapasztalatot tükröztek. Megbokrosodott lovú, fiatalabb, szelídebb tekintetű kiadására alig lehetett ráismerni, mert düh vakította el, s apja csitító szavaira sem akart lenyugodni.

- Ezüstföld királya, és fia kérnek bebocsátást. Békés szándékkal jöttünk – adta a kapuőrök tudtára a bölcs Oberon mély hangja, s ha Agaton szívverése nem is, de Zóráé odafent egy taktust kihagyott.

Lelke megújult, remény költözött belé, hogy nemsokára hazajuthat, s kedvese vállára hajthatja fejét. Tündérvarázslat híján az öröm bontott képzeletbeli szárnyat hátán, s egyenesen szerelme karjaiba repítette. De még mielőtt lekiálthatott volna az ablakon, Delila lépett be szobájába, ugyanakkor a vár vaskos kapuja odalent kinyílt, utat adván vendégeinek gyomrába.

- Morgan arra kért, hogy a legszebb ruhát adjam önre – tudósított a mézhajú lány.

Zóra vidáman, csaknem dalra fakadva segítette Delila munkálkodását, s a hozott, zafírkék ruhába bújt. Mialatt a szolgáló kisimította rajta az abroncsra feszített, selymes szoknyarészt, vizslató szemei leleplezték a négyszögletű dekoltázsba ültetett ruharészlet származási helyét.

- Hiszen ebben jöttem – konstatálta meglepetten, mire a szolgáló arcán mosoly terült szét.

- Remélem, megelégedésére szolgál, mert nem kis munkámba telt, mire kiegészítettem – várt elismerést.

Zóra büszkén bólintott, de vidámsága egyből elillant, mikor fésülködés közben Delila arról tájékoztatta, hogy a szobában kell maradnia, míg annak elhagyására engedélyt nem kap. A tündérlány tengerzöld szemeinek tükrére a vihar tarajos hullámokat szült, de feltolakodó démoni énjét lecsitította. Nem akart ártani a szolgálónak. A Morgantól kapott vér ereje, még így tündéri vérébe olvadva is, más démonlányokéhoz képest háromszorosára nőtt, ám Delilának, aki mind végig jól szolgálta, nem akart rosszat.

- Hívasd ide Melániát – kérte a barna szemű hajadont, mikor végzett a fésüléssel.

Az utasítás végrehajtására nem volt szükség. A fekete hajú, topázszín szemű lány abban a percben, hogy kimondták nevét, kopogtatott az ajtón.

- Delila, te elmehetsz – adott engedélyt Zóra, s a belépő, őt bámuló Melániára fordította figyelmét.

A sápadt arcú lány még akkor sem bírt megszólalni, mikor magukra maradtak. Az eddigi, irányában tanúsított, fenyegető fellépés helyét most alázat foglalta el. Szemét, mely felismerte a démonkirály erejét, miután végigsiklott a vádliig érő, tűzszínű hajzuhatagon, lesütötte. Csaknem a földre borult, ám a tündérlány hangja megállította.

- Ha tehetném, visszatekerném az idő kerekét – állt elé. – De a démonok sötét ereje uradnak köszönhetőn már bennem csörgedezik. Isten a megmondhatója, nem akartam vérét, mégis nekem adta. Hálásnak kellene lennem, amiért új életet adott, de nem tudok. Bár hagytál volna akkor inkább elpusztulni, és ne rohantál volna uradhoz, hogy elárulj!

Melánia arcán most először két vörös folt jelent meg a bűntudattól. Zóra démonja tetten érte őt, s kiolvasta belőle elmúlt tetteit. Miután beengedte áldozatát a hallban várakozó Nesztor mancsai közé, rögvest Morganhoz szaladt, hogy értesítse a történtekről, melyeket kissé elferdített, hogy magát az ártatlan színében tüntesse föl. A démonkirály hálájára számított, amiért nem titkolta el előle vendége szándékát, de igyekezete kudarcba fulladt, mert a várúr vele mit sem törődve azonnal a lány megmentésére sietett és napokig el sem mozdult ágya mellől.

- Lesz alkalmad jóvátenni, amit elkövettél – folytatta a tündérlány határozottan, s magára kényszerítette a topázszín szemek fényét. – Egyetlen menekvésem az, ha hazajutok. El kell érnem, hogy Morgan elengedjen, ám urad sötét lelkében irányomban óriási birtokvágy lappang. Ez ellen csak egy másik hölgy veheti fel a harcot. Így hát eljött, amire vártál.

Melánia bólintott, hogy érti, de félénken pislantott rá.

- Menj és vedd ki a párnám alól a démonkirály hajfürtjét és tedd a kellő helyre! – utasította Zóra az elbizonytalanodott lányt, aki csak habozva engedelmeskedett.

- Ahhoz, hogy általam kiszorítson szívéből, még hosszas ceremónia szükségeltetik – zárta tenyerébe a fekete tincset Melánia és ismét Zórához fordult.

A tündérlány intett szemével.

- Tedd azt, amit tenned kell, de ne késlekedj! Még ma haza kell jutnom vőlegényemmel – keményedett meg a zöld tekintet, akár a démonkirály smaragdjai.

A fekete hajú lány nem tétlenkedett, az ajtóhoz lépett.

- Ja – állította meg ekkor Zóra hangja -, és küldd el az őröket az ajtóm elől! Le kell jutnom a tárgyalóba.

Melánia bólintott, hogy így lesz, majd hálás tekintetet vetett a másik lány felé.

- Köszönöm – suttogta még elhalón, mielőtt kilépett.

®

- Sziromvölgy urának lányáért jöttünk – töltötte be Oberon zengő hangja a tárgyalót.

Morgan az ajtó felé sandított, mintha valaki belibbent volna rajta, s ez egy pillanatra összezavarta gondolatait. Csak nem Zóra surrant be az egyik bársonyfüggöny mögé? Intett az őröknek, akik becsukták az ajtót.

- Kérem, foglaljanak helyet! – fordult ezután vendégeihez és a terem közepén álló márványasztalhoz tessékelte őket.

- Ne húzzuk az időt! – szólalt fel ekkor a másik tündér.

Morgan smaragdjai összeszűkültek és végigmérték Agatont. A tejfehérbőrű, ovális, nemesi arc jóságát mindenkor leolvashatta lágy vonásaiból a szemlélődő, ám az égkék szemekben megjelenő villámok lobbanó természetét is bemutatták.

- Kérem, bocsássa meg fiam türelmetlenségét – mentegette az idősebb a tejfelesszájú ifjoncot. – Tudja, Zóra iránt érzett szerelme elvakulttá teszi. Ön, aki tündéri években számolva legalább oly sok évet megélt már, mint én, bizonyára megérti.

A démonkirály, aki saját időszámításuk szerint életének delején járt, jóváhagyón mordult egyet.

- Tehát elvinnék váram ez eddig legszebb vendégét – konstatálta közönyösen. – Akiről kiderült, hogy szépségét Tündérföld adta – tette hozzá.

- Kétség kívül a leggyönyörűbb lányunkról van szó – helyeselt Oberon, s szakállát markolászta. – Hercegnők között is királynő. S mivel Efraim legkisebb lánya, különösen fontos hazatérése, hogy egybekelhessen fiammal. Ön előtt nyílván már nem titok többé, hogy miért is volt itt – hajtotta meg fejét alázatosan az idős férfi, mialatt Agatonban keserűség gyülemlett fel.  

A démonkirály ismét felmordult.

- Meg kell hagynom, nincs ínyemre az effajta kihasználás – fúrta smaragdjait egy pillanatra a fiatal tündér égkék szemébe, mellyel delejes erőt küldött felé, majd Oberonhoz fordult. – Milyen háborús politikát folytat, hogy rám küldi Ámor nyilát, aztán fullánkos sebet okozva kíván tőle megszabadítani?

- Nos, Efraim ötlete volt, mely, ha tudomásomra jut, nem támogatom – kezdte a magyarázatot Oberon, s jobbnak látta nyíltsággal és tisztelettel megnyerni ellenfelét. - Elvégre nemcsak az ön megtévesztése volt etikátlan részéről, hanem birodalmam egységét is veszélybe sodorta. Amennyiben elfogadja, kárpótlásul megkaphatja Kristályerdőnket Zóráért cserébe – tette hozzá nyájasan.

- A birodalom egysége – ízlelgette Morgan a kifejezést, eltekintve a megvesztegető ajánlatról, majd Agatonra pillantott, aki megkövülten állt. – Tudja, a sors fintora, de Zóra éppen az én földem békéjéhez járult hozzá kedvezőn. Az pedig, hogy az ön birodalmát össze tudja-e fogni, immár kétségessé vált – nézett a megdelejezett fiú atyjára.

- Hogy érti ezt? – ijedt meg a tündérkirály.

Morgan leintette.

- Egyetlen kérdésem van csupán, mely megválaszolásának függvényében döntök – emelte szemeit Agatonra, aki újra megmozdulhatott. – Képes-e fia vérét áldozni szerelméért?

A fiatal férfi hosszú, szőke haja utána repült, ahogy kirántotta kardját hüvelyéből.

- Akár most rögtön kiállok ellened! – kiáltotta elszántan.

Morgan felnevetett.

- Nem nekem kell véredet áldoznod – szólt fagyosan -, hanem kedvesednek.

Oberon arca riadtan megnyúlt. Ő azonnal megértette a hideg valóságot.

- Zóra már nem tündér többé? – kérdezte tágra nyílt ezüstszemekkel.

- Az élete forgott kockán – válaszolta halkan a démonkirály, s lélekben máshol járt.

Észre sem vette, hogy Agatont mennyire felbőszítette.

- Ezért meghalsz – bökte az álla alá kardját a lobbanékony ifjú.

Morgan háta kiegyenesedett, smaragdszeme világított. De nem kellett megfagyasztania Agaton karját, apja csapott le rá helyette. Az ezüstszemek éles kést szegeztek a tündérkardhoz, s egy mozdulattal a földre röpítették a fegyvert.

- Morgan megmentette Zórát a haláltól – mordult fiára. – Hálával tartozol neki ezért, nem bosszúval.

Agaton döbbenten, de ugyanakkor gyanakvón méregette a démonkirályt.

- Félig még tündér – tolmácsolta Morgan, hogy elkerülje az ifjú tündér apja által kierőszakolt megalázkodását, melyhez sem annak, sem neki nem fűlött a foga. – De ha nem kap tündérvért – folytatta vészjóslón -, démoni énje kiszámíthatatlanná válik.

- Ezek szerint fiam vére megmentheti – következtette ki Oberon.

A démonkirály nehéz szívvel bólintott, Agaton pedig kifejezéstelen arccal állt helyén. Szomorú, égkék szemeit a csuklójára szegezte, s megérintette a kedvese hajfürtjéből szőtt karkötőt. Morgan érdeklődve követte tekintetét. A tűzszín fürt abból a hajkoronából származott, melynek tincsei őt már kétszer csaknem teljesen magukhoz szorították testi odaadás közben. Ez a tincs viszont az ifjú tündér fehér karján engedett szorításán.

- Agaton! – repült át ekkor valaki mintegy varázsütésre a szobán, s egyenesen a szőke hajú férfi karjaiba vetette magát. – Szerelmem! – szólította kedvesét a tűzszínű haj tulajdonosa.

Zóra, aki a bársonyfüggöny mögött mindvégig tanúja volt a beszélgetésnek, nem bírta tovább visszatartani érzelmeit, inkább felfedte jelenlétét. Kedvese lelki tusája oly annyira megindította őt, hogy muszáj volt megvigasztalnia.

- Zóra! – kiáltotta Agaton meglepetten, s mikor a jól ismert, tengerzöld szemek rávetődtek, nem állta meg, hogy ne karolja át szerelme derekát. – Kedvesem! – sóhajtotta bele arcába.

- Ne ódzkodj tőlem egy percet sem! – kérlelte gyermekhangon a lány. – Ha szeretsz, a régi leszek – ígérte, melyre a tündérférfi szíve elfacsarodott.

Oberon elérzékenyedve figyelte a két fiatalt, Morgan ellenben lesütötte tekintetét.

- Megadok mindent, ami ahhoz kell, hogy újra szeress – suttogta Agaton szerelme fülébe, mire a démonkirály halk, morgó hangot hallatott.

Agaton utolsó szavai valami olyasmit igazoltak, amihez neki is köze volt.

- Morgan! – fordult felé ekkor Oberon. – Hogy döntesz?

A megszólított smaragdszemei felsiklottak a zafírkék ruhán és megállapodtak a tengerzöld szemeken. Szilárd, látnoki hangon hozta a hallgatóság tudtára elhatározását:

- Legyen egység! – kívánta bőkezűen. – Ha már Zóra helyreállította földem békéjét, úgy állítsa helyre a tiedét is! Egyenlő esélyeket szeretnék a háborúhoz – villantak szemei, melyek a tündérlányban különös borzongást idéztek elő.

Mintha a férfi olyasvalamit sejtene, amit ők nem. Oberon is, aki abban reménykedett, hogy egy-két terület átengedésével békét köt, a háború hírére megnyúlt arccal figyelte Morgant.

– Az etikátlan lépésért pedig, ahogyan te nevezted – folytatta a démonkirály -, nem kívánok más kompenzációt, mint a fiad csuklóját szorító pántot. Viselni fogom, hogy a bosszú vezérelte háború alatt ne feledjem el ezt az esetet.

A megdöbbent apa helyett most fia vette át a szó jogát, s mialatt a tiltakozó Zórát félretolta, leoldotta hajfürtjét csuklójáról.

- A tied – dobta oda, s Morgan diadalmas vigyorral egyből elkapta. – Remélem, a harcoló tömegben erről majd felismerlek, hogy beválthassam az előbb tett ígéretemet – fenyegetőzött.

- Így lesz – bólintott kimérten a démonkirály, majd, mialatt vendégei távoztak a tárgyalóból, Zóra tűzszínű hajfonatát karjához közelítette.

A hajfürt önmagától tekeredett csuklójára.