Edward döbbentem állt előttem. Még percek múlva sem szólalt meg, én pedig nem mertem.
- Bella, ez biztos?
- Igen. Én nem tudom… ne haragudj! És… várj…- hallgattam el, és megfordultam. Váratlanul a szél egy sokkal kellemesebb illatot hozott elém, és most igazi éhséget éreztem magamban.
Nem törődve Edward-al, a szag nyomába eredtem. Hallottam, hogy mögöttem Edward fut, de teljesen az illat kábítása alá kerültem. Az erdő túlsó felére szaladtam, így bemérve a terepet, de a szag, ami ennyire megtetszett elhalványodott és összekeveredett az erdőben terjengő szagokkal.
Bosszúsan dobbantottam lábammal miközben éreztem, hogy Edward beért.
- Mit éreztél meg?- kérdezte meg egyből. Már válaszolni akartam, mikor a távolban Emmett alakját pillantottam meg.
- Héj, gyerekek! Szia, Bella!- ugrott elém, mire nevetve egy kicsit hátratántorodtam. Így, vámpír szemmel még hatalmasabbnak tűnt.
- Hello Emmett!- köszöntem neki, mire meglepetésemre megölelt.
- Emmett, te mit keresel itt?
- Rose ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk vadászni. Tényleg, hogy megy Bella a cserkészés?- fordult hozzám, mire lehajtottam fejem. Bűntudatot éreztem.
- Bella, nem érzi azt, amit mi.
- Hogyan?
- Nem érez vágyat az állatok megölésére. – magyarázta Edward helyettem.
- Ez fura.
- De megérzett valamit, mikor épp veled futottunk össze. - folytatta, és kérdőm rám nézett.
- Tényleg? És mit Bella?
- Nem tudom. Olyan fura szag volt, még is olyan hívogató.
- Hát ez fura. Itt csak én voltam, meg egy medve, akivel hadakoztam, de mikor megérzett valamit el kezdett menekülni. Nagy csapás, de nem baj.
- Em, egy medve volt itt?- kérdezte Edward buzgón.
- Aha.
- Hál istennek. Akkor rejtély megoldva. Nyugalom Bella, egyszerűen te csak a medvéket kedveled. – mosolygott most már jókedvűen Edward és megölelt.
- Oké, akkor vadászunk tovább? Bella, majd te mindig velem jössz. A többi hülye, minden nem tudom, milyen állatokat megeszik, de én csak is a medve!- vigyorgott, mire én is elnevettem magam.

A délelőtt még sokat császkáltunk, mindig meg-megérezve a medvék szagát. Ekkor mindig neki iramodtunk, a fiúk pedig felváltva tanítottak. Egyre érdekesebb volt, kivéve az volt a rossz, hogy nem csak ittam, de szó szerint vérbe fürödtem. A ruháim is koszosak lettek, a hajamról nem is beszélve. De ettől függetlenül érdekes volt. Örültem neki, hogy most már ebben nem vagyok kivétel, és akármikor most már én is mondhatom azt, hogy elmegyek vadászni. Valamiért ez a tudat, határtalan boldogsággal töltött el, és ostoba kisgyerek módon, az egyik tisztáson elkezdtem körbe-köbre futni. Edward mosolyogva figyelte ténykedésem, most már nyoma sem volt annak a fájdalomnak, ami átfutott arcán, amikor arra gondolt, hogy átváltoztat.

Mindig nevetve, egy-egy apró csókot ejtettem szájára mikor épp előtte mentem el. Szabad szemmel nem is lehetett látni, szerintem még nekik is nagyon kellett figyelniük, ha szemmel akarnak tartani. Igaza volt Edward-nak, ez a száguldás eszméletlenül jó. Ez a sebesség!

Mikor már úgy gondolták, eléggé kiélveztem a helyzetet, elkezdtünk visszamenni a házba. Mintha egy apát hallanék, egy gyereket okítva.
De én még akkor is, nagyon vigyorogva és nevetve ugrottam, másztam és futottam a fákon. Iszonyatosan élveztem ezt a helyzetet.
Edward és Emmett, hol előttem, hol a hátam mögött beszélgettek. Azt nem tudom, hogy miről, nem figyeltem rájuk. Csak egy két szót tudtam elcsípni.
Ha jól gondoltam, akkor az esküvőről volt szó. Ez már egy kicsit másabb téma, vagy is rosszabb, de azért nagyon nem zavar, hisz akkor legalább már tényleg örökre Edward-dal leszek.

Mikor hazaértünk, Emmett beugrott a konyha ablakán, Edward pedig követte. Reccsent alattam az ág, mire ijedve egy sikkantással beugrottam az ablakon. Nem érkeztem volna túl jól, de Edward épp ekkor fordult hátra, hogy miért nem követem. Szegénykém a váratlan súlytól megingott és elesett, én pedig rajt feküdtem.
- Ne haragudj!
- Semmi baj!- nevetett fel, és felsegített majd felállt.

Átkarolt, majd a nappaliba vezetett. Esme és Alice beszélgettek, majd mikor megláttak elmosolyodták magukat.
- Bella!- ölelt meg Esme.
- Örülök, hogy itt vagy, Öhm, ugye nem baj, hogy már is mennünk kell?
- Alice, még is hova?- értetlenkedtem.
- Forks-ba. Alice kitalálta, hogy menjünk vissza, és csináljuk meg az esküvődet. – magyarázkodott Esme, mivel Alice már el is tűnt.
- De nem gyors ez egy kicsit? Hiszen, még csak most lettem vámpír és… tényleg, hol van Lizzy?
- Elment. – hajtotta le fejét Esme, de azért összenéztek Edward-al.
- De, hogy-hogy elment?
- Nem tudjuk. Még tegnap este fogta magát és elment. Mindenkitől elbúcsúzott és elfutott.
- De…
- Hagyott egy levelet neked!- vett elő Esme egy fehér borítékot és átnyújtotta nekem.
- Oké, gyerekek mehetünk, ha gondoljátok!- jelent meg Alice.
- De Alice, ez gyors egy kicsit. Még csak most lettem vámpír és…
- Tudom Bella, de már annyira szeretném, és ha számításaim, na meg a látomásaim nem csalnak, akkor pont mire kitűztem az esküvőt, akkor jó idő lenne. Mármint ahhoz jó idő, hogy a családod is jelen legyen.
- De…
- Semmi, de Bella! Majd én mindent elintézek, neked csak az a dolgod, hogy ne lábatlankodj.
- Rendben, összepakoltam és beraktam a cuccokat. – jött be Jasper, de mikor megpillantott megtorpant és elmosolyodta magát.
- Szia, Bella. Na, milyen a vámpír lét?
- Gyors. – nyögtem ki, mire mellettem Edward nevetni kezdett.
- Hallottad, hogy megyünk Forks-ba? Hát nem nagyszerű?- szaladt le Rosalie, és hatalmas meglepődésre Jasper nyakába vetette magát.
Biztos, hogy nekem szánta az üzenetet, de akkor miért… na, az biztos, hogy most így vámpírnak lenni, nem is olyan könnyű. Olyan sok érhetetlen dolog van.
Megráztam fejem, majd felszaladtam a lépcsőn. Edward szobájába, már nem volt semmi, csak egy nagy üres tér volt. Hiányozni fog Sydney. Hiába, annyi dolog történt itt. Sose fogom elfelejteni. Legalább is szeretném, nem elfelejteni. Sóhajtottam, majd becsuktam az ajtót. Kicsit hátratántorodtam, mikor megpillantottam alig néhány centire tőlem Edward-ot. Furcsán méregetett, mintha valamit elkövettem volna.
- Mi van?- hadartam, és a szemébe néztem, ami most gyönyörű arany színben pompáztak.
- Semmi. – enyhült meg tekintete és magához vont. – Minden rendben? Jól vagy?
- Igen, csak Alice kiakaszt ezzel az állandó rohanással!- nevettem fel, mire ő elkuncogta magát.
- Bocsásd meg neki!
- Nem haragszom rá, csak olyan… fura és gyors. Így nem mehetek sehova!- néztem magamra, vagy is a mocskos ruhámra
- Nincs baj, Alice gondolt rád!- majd eltűnt, de egy pillanat alatt már előttem is volt. – Tessék!
- Köszi!- mondtam, majd beszaladtam a fürdőszobába.

Egy picike farmer rövidnadrág, és egy fehér mintás póló. Mocskos ruháimat lelöktem, és megint felvettem picike sportcipőmet.
Úgy gondoltam nem árt, ha azért tiszta vagyok, és gyorsan átöblítettem a hajamat. Szörnyű, ahogy kinéztem. Vizes hajamat hagytam, had csapódjon hátamra, majd belenéztem a tükörbe. Régi barna hajam most vizesen tapadt testemhez, de fehér bőröm már rikító volt. Ugyanúgy néztem ki, mint eddig, csak meg volt nekem is az a természetfeletti szépség. A szemem viszont igéző volt. Zöld íriszem, már majdnem vakított. Sóhajtottam, majd kisétáltam. Az időhöz képest, kicsit lenge ruha volt, de már nem fáztam. Egy cseppet se zavart, az enyhe hűvös szellő. Esős, és borús idő volt, de szerencsére nem esett az eső. Kiléptem, Edward pedig ugyanott várt engem. Végig nézett rajtam, kicsit tüzesebben a kelleténél, mire gunyorosan rá néztem. Elvigyorodta magát, majd átölelve ki vezetett a házból. Nem mondott semmit, hanem a fürdőszobai előtti mondatomra válaszolt.

Kimentünk, ahol már a Volvo állt. Megállt mellette és rám nézett.
- Ő mindig is ilyen volt és…- hagyta félbe a mondatot és egy pillanatra a hátam mögé nézett. – NEM!- húzta száját Edward mire meglepetten néztem fel rá.
- Mi van?- kérdeztem rémülten, hisz nem értettem mi baja lehet.
- Alice. – válaszolta dühösen, és cseppet sem kedvesen.
- Mi van vele?
- Most már megértem, hogy miért lett eleged belőle. – motyogta miközben, Emmett odadobott neki egy táskát, Edward pedig berakta a Volvo csomagtartójába.
- Miért, elmagyaráznád, hogy mi van?- léptem elé, mikor lecsapta a tetejét.
- Csak, már megint tervezget!- durcás arca, annyira aranyos kisfiús volt, hogy nem tudtam megállni nevetés nélkül.
- Bocsásd meg neki!- ironikus hangomra felkapta fejét, és szúrósan nézett rám. Nekidőlt a kocsi hátuljának, és egy pillanat alatt rántott magához, majd erőszakosan megcsókolt. Vadul és édesen vette birtokba ajkaimat, de nem bántam. Most végre nem kellett félnie, hogy bánt. Ellentétben velem!
Átöleltem nyakát, miközben beletúrtam selymes, bronzszínű hajába. Belenyögött csókunkba, én meg azt hittem, hogy mert felhevült. Ehelyett, megtudtam, hogy azért mert túl erős voltam.

- Edward, Edward jól vagy?- térdeltem mellé, mert sajnos szegénykém összegörnyedt a fájdalomtól.
- Persze, semmi bajom. – állt fel, és mosolygott mintha mi sem történt volna.
- Ne haragudj!- kaptam szám elé a kezem a szégyentől, de ő szelíden lefejtette.
- Nyugi, semmi baj, meg se kottyant, de azért most erősebb vagy nálam.
- Sajnálom.
- Ugyan, semmi baj butus! Most már te is tudod, milyen az, ha félsz, hogy bántod azt, akit a legjobban szeretsz a világon.
Egy ideig hallgattam és szégyenlősen néztem szemébe, aztán mosoly kúszott fel arcomra.
- Igen, tudom. Most már. Engem szeretsz a legjobban a világon?
- Miért, ki mást szeretnék?- úgy kérdezett vissza, mintha valami szentségtörést ejtettem volna ki.
- Hát… mondjuk, ott van… Alice, meg Rosalie…- nem tudtam folytatni, mert arckifejezését látva hangosan nevetni kezdtem.
- Nem bizonyítottam eléggé már?- kérdezte, miközben magához vont. Két kezét a csípőm köré fonta, míg homlokát szorosan az enyémre szorította.
- De. Nagyon is sokat!- leheltem halkan, majd a szemébe néztem és lágy csókot adtam neki. Gyorsan viszonozta, majd megölelt.
- Oké, jól van!- kiáltotta hátra, mire megint értetlenül meredtem rá.
- Elmagyaráznád végre, hogy miért ordítasz szavakat a semminek?- úgy nézhettem rá, mint valami elmeháborodottra.
- Alice. Nagyban tervezi az esküvőt, és a haza úton pedig veled akar egyeztetni, hogy mire Forks-ba érünk, már majdnem lehessen megcsinálni.
- És mi ezzel a gond?
- Az, hogy Alice nem engedi, hogy én is ott legyek. Vagyis ebben a néhány órás útban külön fogunk menni.
Néhány pillanatig döbbentem meredtem rá, majd a háta mögé csúnyán Alice-re néztem, aki Rose-al, beszélgetett.
- Alice!
Látszólag nem figyelt, vagy csak nem akart figyelni.
- Most már érted!- fordult felém fanyarul, de még mindig nem engedett el.
- Majd megzsarolom, hogy kárpótoljon.
- Ha tudnád, hogy mi mindennel tartozik nekem!
Felnevettem, és kérdőn néztem a fujtató lányra.
- Oké, majd akkor még egy valamivel fog tartozni, és tudod mit, majd én is kárpótollak!- húztam kacér mosolyra ajkaimat, mire ő is perverz vigyort mutatott.
- Már alig várom, hogy hazaérjünk!- közeledd arcomhoz még mindig vigyorogva, majd nevetve megcsókolt.
Még csók közben is kuncogtunk. Közelebbről hangos köhintés hallatszódott, mire odakaptuk fejünket. Emmett pakolászott még mindig serényen. Ennyi mindent hoztunk volna? Fel sem tűnt, vagy, csak azért mert Alice tett róla.
- Na, de gyerekek!- méltatlankodott Emmett.
- Ne járjon a szád Emmett, én hányszor hallgattam végig, hogy te és Rose hány meg hány házat döntöttetek le. Ennyi nekem is kijár!- kiáltott rá Edward mérgelődve, még is hallottam hangjából a vidámságot.
Kacarászva hozzá bújtam, mikor meghallottam Esme sietős lépteit.
- Rendben, azt hiszem, minden meg van!- zárta még be utoljára az ajtót és a Volvo felé igyekezett. Ránk mosolygott majd beült a kocsiba a vezető ülésre. Szóval, akkor ő fog vezetni.

Alice alig néhány centire tőlünk a kocsi tetején ült, és épp egy fényképezőt tartott a ház irányába. Mosolygott, majd Edward megrovó pillantását látva, gyorsan leugrott az autóról.
- Majd Forks-ba találkozunk!- mondtam neki, de kijelentésem után nevetnem kellett arcán.
- Ha túlságosan hiányozni fogsz, azt hiszed, megállít egy kis törpe?– mondta direkt hangosan, mire egy morgást hallottam a kocsi mélyéről.
- Szia. – búcsúztam el tőle, és épp már beültem volna hátra Alice-el, mikor Carlisle megjelent.
- Héj, Bella.
- Carlisle, szia! Nem láttalak, hol voltál?
- Itt-ott. Jól vagy?- kérdezte egyből.
- Igen. Kicsit olyan kábultan és szédülten, de jól vagyok.
- Hogy ment a vadászat?
- Majd a srácok elmondják, induljunk már!- dugta ki fejét Alice az ablakon.
- Jól van Alice, semmi baj, indulunk!- mondta Carlisle nyugodtan, de mikor Alice már visszahelyezkedett megforgatta szemeit. Felnevettem, majd ő is elmosolyodott és a dzsiphez sietett. Már a fiúk beültek, még Emmett beszélt Carlisle-al.
- Azt hiszed, hát akkor rosszul hiszed!- ütötte meg nevetve a hátsó ülésnek az ablakát. Szerencse, hogy be nem tört.
- Nem kell izgulni! Héj Bella, ugye félúton megállunk és elmegyünk vadászni?- nézett rám nevetve.
Hát persze, a család közül, amibe már úgy érzem, én is beletartozom csak is én szerettem a medvét Emmett-en kívül.
Mosolyogva bólogattam, majd még egyszer visszanéztem a házra, aztán sóhajtva bepattantam.

Épp hogy beültem, az eső váratlanul csapott le és már, úgy esett mintha dézsából öntenék. Alice-re néztem, aki vigyorogva tartott kezében egy jegyzetfüzetet és egy tollat. Közelebb csusszant, én pedig beletörődve sóhajtottam, hisz innen úgysem menekülök. Gyorsan elindultunk, előttünk a fiúk mentek.
- Oké, szóval…- fordult hátra Rosalie, aki elől ült. Esme mosolyogva a visszapillantó tükörből nézett minket.
- Bella, először is, azokat kell összeszednünk, akiket meg akarsz hívni. A többi csak utána!- folytatta Alice, Rose pedig helyeslően bólintott.
- Nem láttad, hogy kik lesznek ott?- simogattam meg homlokom, mert bár a vámpíroknak nem fájhat a fejük, én még is úgy éreztem.
- Jobb lenne, ha te mondanád vagy is segítenél!
- Hát, először is Charlie, nem?- kérdezte Rose.
- Hú, tényleg Charlie!- temettem arcomat a kezembe.
- Mi van vele?
- Charlie, eddig úgy tudta, hogy Párizsban vagyok és nagyban tanulok. Most állítsak be, hogy szia, apa, megkérték a kezem, ugye eljössz az esküvőre, de ugye nem baj, hogy a három negyede vámpír?- gúnyolódtam hadarva.
- Hazudj, most is!- rántotta meg vállát Rose, mire dühösen néztem rá.
- Nem. Nem tudok neki többet hazudni.
- Hé, ugye most nem az jön, hogy elmondjuk, neki mik vagyunk?- gyilkos szemekkel rám nézett, mire megállt bennem az ütő.
- Fel sem merült bennem!- motyogtam, mire bólintva és megnyugodva előre fordult. – Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen tudok most már hazudni!
- Hallottam!- csattant fel, mire elhúztam kínosan a számat. Alice felnevetett, majd már komolyabban folytatta.
- Oké, hagyjátok abba, most már beszéljünk az esküvőről. Bella?
- Kezdjük!- sóhajtottam, habár nem sok kedvem volt hozzá.
- Szóval, akkor kit akarsz meghívni?
- Hát igazából csak is a családomat, meg esetleg Jessica, Mike, Ben és Angela.
- Jó, én is erre gondoltam. És a La Push?- kicsit feszengve tette fel a kérdést, amit megértettem. A la pushiak egyáltalán nem szerették a Culleneket.
- Nem hiszem, hogy Jacob és az apja eljönnének.
- Hát jó. Akkor ennyi meg mi, és kész?
- Igen, mást nem akarok meghívni, mindig is csak pici esküvőt akartam.
- Hát én nem, de Edward azt mondta, hogy segítsek neked, ne helyetted intézzem el.
- De, csak azt csinálod!- mutattam rá a dolgok rendjére, de szegénykém eléggé szomorúvá vált. - Tudod mit Alice, legyen úgy, ahogy te akarod?- kérdeztem, és felé fordultam.
- Nem, ha te így szeretnéd, legyen így!
- Oké. De a többit rád bízom. - egyezett bele.
- Juj de jó!- csapta össze kezeit.
- Kiéve az esküvői ruhát!- kötöttem ki, mire bánatosan bólintott. Nyilván ez volt neki a legjobb része a dolognak.
- Oké, mindegy. Na, gyerünk!

Az elkövetkező órákban, csupa kérdéseket tettek fel, hol előröl kaptam kérdésözönt, hol mellőlem. Kicsit már idegesítő volt, de hogyha ez őket boldoggá teszik, hát legyen. Mindent megbeszéltünk, átbeszéltünk és rengeteg olyan dolog volt, amit még sem akartak velem megosztani. Alice mondandója: Meglepetés lesz!
Na, ez az, amit nagyon utáltam, de olyan aranyos volt, ilyen buzgón. Teljesen belevetette magát a szervezkedésbe, és olyan boldog volt. Nem akartam letörni az örömét.
Szinte már mindent megbeszéltünk. Az ételt, amiből én már nem ehettem, a látszat torta, és a ruhám. Így elképzelésemben nagyon szép volt, és nagyon tetszett. Még Esme megemlítette, hogy az alaszkai barátokat is meg kéne hívni, akiket én nem ismertem, de ezek szerint ők nagyon szeretik és kedvelik őket.

A két lányt felkértem koszorúslánynak, aminek szintén nagyon örültek, így még azt is megbeszélték. Sóhajtva dőltem neki az ablaknak, miközben ők még mindig fecsegtek. Hirtelen jutott eszembe Elizabeth levele, és előkaptam.
Lassan kinyitottam, majd buzgón olvasni kezdtem.

"Drága Bella!
Sajnálom, hogy ilyen hamar el kellett elválnunk, de mennem kellett. Nem maradhattam! Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy még mindig nem múlt el a veszély! Nem akartam a többieknek mondani, nehogy aggódjanak, de sajnos te még mindig nem vagy teljes biztonságban. Nagyon sajnálom, de van egy jó hírem. Hibrid vagy, és ezért nem kell semmilyen emberi ok miatt aggódnod, de a vámpír dolgokkal legyél nagyon óvatos. Bizonyára a Cullen család nagy segítségedre lesznek, plusz én mindent elmondtam Carlislen-nak, ami fontos. Ha hinnék a misztikus dolgokba, akkor azt mondanám, hogy mondhatni, majdnem egyek vagyunk. Az életünk szörnyen hasonló, alig tudok olyat mondani, ami nem. De mivel, én utálom az ilyen dolgokat, ezért nem mondom, hogy te én vagyok. Nagyon jó volt, amíg együtt voltunk, úgy éreztem visszakaptam a régi önmagam. Most, szerintem, ha minden jól megy, megkeresem Livjoy-t és tisztázom vele a dolgokat. Remélem, minden jól megy, de ha még sem, és olyan történik, amik a számításaimon kívül van, akkor elmondom, hogy örülök, hogy találkoztunk, és hogy megismerhettelek! Vigyázz magadra kislány!
Üdvözlettel: Elizabeth Swan"