Főzőcske
Mostanában sokat gondolok rá. Azt a farmerkék szempárt lehetetlen elfelejteni. A hangját, a nevetését, a kezét a derekamon. A félhosszúra növesztett, szőkésbarna haját. Az átszeretkezett, átbeszélgetett éjszakákat. Az aranyszínű pihéket a karján, amit úgy szerettem simogatni.
Főzőcskézek, egyébként. A házimunka megnyugtat, és kiváló alkalmat ad az elmélkedésre. Az apró konyhában meleg, napfényes csend honol. Edényeket, hozzávalókat készítek: szeretem, ha minden körülöttem van, ami a főzéshez kell. A húst már tegnap este elővettem a fagyasztóból, hogy legyen ideje felengedni; most a kertbe indulok egy csokor friss petrezselyemért.
Gondolataimba merülve lépkedek a terméskőből rakott kerti úton.
Banális történet, a lehető legbanálisabb. Munkahelyi szerelem létére egészen jól indult. Egy hét után már bizakodtam; a második hét végén teljesen megbíztam benne. A harmadik héten már tévedhetetlenül tudtuk: összetartozunk. Csak hetek voltak – de egymást csalhatatlanul érző emberek számára ez is hosszú idő. Mindazonáltal örültem az épp soron következő nyári szabadságnak. Ha ezalatt sem alszik ki a láng, akkor az biztosan nem szalmaláng.
A vakáció idején befizettem egy háromnapos hajóútra, az út során pedig megismerkedtem egy fiatal nővel, aki hétéves kislányával utazott. Olyan szoros barátságot kötöttünk, hogy elhatároztuk: a továbbiakban is tartani fogjuk a kapcsolatot. Amikor a harmadik nap – s egyben az út – végén kicseréltük a címünket, telefonszámunkat, ő az asszonynevét írta a papírra.
Először biztosra vettem, hogy csak véletlen névazonosságról van szó… De a zöld szemű szörny sosem alszik; a név és a cím birtokában pedig gyerekjáték volt utánajárni.
Sosem felejtem a pillanatot, amelyben bizonyosság lett a gyanúból. Azt hittem, beleőrülök. A gyönyörű, szőke kislány ragyogó kék szeme kísértett álmomban. Anyjának gyöngyfogsorú, telt nevetése; természetes bája, közvetlensége.
Apjának minden érintése, ujjainak gyengédsége.
A fájdalom erejéből sokat elvett az önvád. Hogy lehettél ilyen hülye, ilyen naiv? Kellett ez neked? – gúnyoltam magam. Aztán jöttek a komolyabb kérdések: Ugye, jó lecke volt? Tanultál legalább belőle? Hiszel még valaha egyetlen férfinak is?
Nem. Soha többé.
Nem csináltam balhét. Elmentem hozzá, átbeszéltük a dolgokat. A kín vörös ködébe vész a beszélgetés, halk, kérő hangok, foszlányok ugranak be, mint álomképek – de amennyire emlékszem, nem veszekedtünk.
Ma már nyugodt vagyok. Munkahelyet váltottam, egyedül élek. Szabadnapjaimat házimunkával, csendes elfoglaltságokkal töltöm.
A kertből a ház felé tartva mélyen beszívom a petrezselyem vad, zöld illatát. Egyszer minden seb beforr – gondolom, és a konyhába lépve munkához látok.
Húslevest szeretnék főzni, így az első, amit nekilátok feldolgozni, maga a hús.
Mivel csak a sovány színhúst tudom megenni, meg kell szabadítanom azt mindennemű belsőségtől, zsiradéktól, bőrtől. Hegyes csontozókéssel látok munkához, és mert ki nem állhatom a sznob evőeszköz-használatot – halat csakis halkéssel, rizst csak evőpálcikával –, maradok mindvégig ennél a szerszámnál. Igen, ugyanez a kés van a kezemben megint; teszem a dolgom csendesen, őrjöngés nélkül, szelíd emlékezéssel. A fazékban már forr a víz.
Nincs kutyám. A szemétőrlő gondjaira bízom a csontszilánkokat az aranyszínű pihékkel borított bőrrel együtt.
*
*